Tudom, hogy sokan furcsállják, de én (bár csak mértékkel) szeretem az olyan nagyszabású, tömegeket mozgató rendezvényeket is, mint például a Vivicittá. Főleg ahogy az évek telnek, úgy tudok hozzájuk emlékeket kapcsolni. A mostaniról például, azt, hogy most futottam először úgy, hogy terveztem a szakaszok idejét... és be is tartottam nagyjából, amit terveztem.
A Vivicittán először talán három és hat kilométert futottam. Egymás után. Utána a klasszikusnak nevezett, jelenleg tíz kilométeres távot, aztán jöttek a félmaratonok. Ez volt az ötödik.
Reggel a sziget felé sétálva azon tűnődtem, hogy: mit lehet majd erről, egy sokadik aszfaltos félmaratonról írni? Komolyan, ha csak nem üt be a krach, nem lesz semmi különös.
Odamegyek. Leadom a cuccom a ruhatárban. Pacsizok a csapattársakkal a Pénzügyőr SE sátránál, hiszen csak ezen a délelőttön több mint negyvenen állunk rajthoz, hogy az egyesület színeiben lefussuk a huszonegy kilométert. Meg fotó, ha nem maradok le… (nem maradtam le, de a csapat fele igen).
Utána beállás a rajtzónába. Futás. Célkapu. Átöltözés. Haza. Útközben még egy kis pacsizás az ismerősökkel, egy kis szurkolás a végének… mert éppen elég lesz már a tömegből és a hangzavarból. Ennyi a történet. Erről nem lehet már újat.
Tulajdonképpen az most valahol újdonság, hogy eddig úgy álltam neki ezeknek a futásoknak, hogy egyenletes tempóra törekedtem, és egy-két kivétellel elfutottam az elejét. Most viszont gyorsuló tempóval akartam letudni a távot. Négy egyenlő, öt kilométeres szakaszban gondolkodtam. Az órám csak az átlagtempó jelzésére volt állítva. Úgy terveztem, hogy szakaszonként két másodpercnyit gyorsítva az átlagtempón 4’36”-ról indítom a befutó utolsó kilométerét.
Nem egy bonyolult terv ez, de 1:37:00-án belüli befutót ígér, ami az eddigi Vivicittáknál mindenképp jobb eredmény.
Így álltam be a kettes rajtzónába és vártam, hogy az első hullámmal elindulhassak. Rajt.
Minden idegszálammal arra figyeltem, hogy ne akarjak rohanni, hogy van idő. Rohadt nehéz volt. Még úgy is, hogy a szigetről kifele, egy kicsit beszélgettem is. Szél, rakpart, tömeg. …én meg időnként lassítok, mert, ugye a terv…
Át a Lánchídon. lecseng az első ötös. Az órát nézem: a tempó 4’42”. Eddig jó.
Kis kitérő. Nem tudom, hogy mit néztem, mit láttam, vagy mi történt. Én akár hajlandó lennék meg is esküdni rá, hogy az óra annyit mutatott, ugyanakkor a letöltött adatok szerint az első öt kilométer átlagtempója 4’33”. Na, mindegy.
Mehetünk megkerülni a várat.
Itt láthattuk vagy nyolcezren a nap egyik tagadhatatlan nem futó hősét, a szolgálatos rendőrt, aki a leszakadt, a hatodik kilométert jelző táblát tartotta. Jó, amikor én odaértem még csak vigyázta, hogy ne fújja közénk a szél.
Valahogy feldobta az egészet, vidámmá tette. Aztán alagút.
Én úgy emlékszem, hogy futottam már az alagútban. Görkorizni, mindenképp görkoriztam. Nem tudom megmondani, hogy mitől olyan nagy élmény az autók nélküli alagút, de az. Csak köszönni lehet, hogy az idei útvonalnak a része lett.
Aztán megint unalmas rakpart. Szembeszél. A tízedik kilométernél a tervezettnél egy másodperccel jobb a tempó, de azt mondom magamnak, hogy belefér. Forduló, Szabadság híd, Fővám tér, letudtuk a tizenötödiket is. Tempóban ott tartok, amit a végére terveztem. Gyorsítani kéne még egy kicsit. Elvégre hátszelünk van.
Mégis óvatos vagyok, mert vajon mekkora pofont tartogat ez a szél, ha visszafordulunk a szigethez.
Utólag azt mondom, hogy ennyire nem kellett volna óvatoskodni.
Még így is a tervezettnél három másodperccel jobb átlagtempóval fordulok a szigetre. Még másfél kilométer, még lehet gyorsítani. Pont hétszáz méter van még hátra, amikor dr Alban kezdett hallelújázni. Hát nekem is kedvem támadt.
Cél. 1:35:28.
Az eddigi második legjobb félmaratonom, és most még maradt bennem. Nem futottam ki magam. Alulterveztem. Erősen, de azt hiszem, jó úton járok.
Ugyanakkor ez a korosztályomban (45-49 évesek) csak a 27. helyre elég az 590 célba érő között, ami szerintem jó. Már az 590 célba érő önmagában is a "jó hír" kategória. Halkan jegyzem meg a kategória legjobbja, akkor előttem negyedórával már a célban volt.
Gratulálok a mosonmagyaróvári Takács Lászlónak!
Kifelé a szigetről még beszélgetek ismerősökkel, szurkolok a pályán levőknek. Szomorúan látom, hogy az utolsó ezer méteren vagy öten dőlnek ki, pont amikor arra járok.
Egyszerűen nem tudom, vagy inkább nem akarom elképzelni az érzést, amikor ott a célkapu és nem éri el az ember… egy lányt, a rajtszám nélküli barátja támogat. Időnként kitépi magát, hogy fusson és a srác alig tudja két lépéssel később elkapni, mielőtt összeesne. Bocs, de ezt én inkább nem akarom látni...
Szóval gyorsan haza, mert bármennyire is jó volt ez, megarendezvényből én ennyit bírok. Jöhetnek megint a csendesebb túrák, esetleg a kisebb futóversenyek.
cipő: Asics Gel GT-2000
óra: Garmin FR 220
ps.: Azt hiszem minden szemüveges utálja a szemüveg mögé port szóró oldalszelet, én mindenképpen, így (mivel a párásodástól nem kellett tartanom) jó választás volt ismét elővenni a jó öreg Zyon szemüveget. Jól szolgált.
ps.2: A 6. kilométer (rend)őrét ábrázoló képért köszönet Sallay Ferencnek