Vannak kabalaversenyek. Azokban az a jó, hogy szinte bármit megbocsájtunk a rendezőnek és megyünk legközelebb is… mert ilyenek vagyunk. De azért erre bazírozni… az azért merész, mert mindennek van határa. Valahogy így vagyok a NATO futással… aminek az idén a tanulsága, hogy: …NE babráld!
Hol kezdjem?
2011-ben, amikor majdnem feladtam a futást, de jött ez a verseny?
Vagy 2015-ben, amikor először sikerült a tíz kilométert negyvenkét percen belül lefutni?
Esetleg elég lenne azt a sokkot ecsetelni, ami akkor ért, amikor megláttam, hogy az eddig lényegében lejtős útvonal az idén úgy nyolcvanméternyit fog emelkedni? Hogy az idén a Vérmezőről nem a Városligetbe, hanem a Várba futunk…
Bevallom erősen elgondolkodtam azon, hogy nekem inkább túrázni kéne menni. Mindenesetre első lépésben elengedtem azokat a terveimet, hogy én az idén legalább tíz másodperccel jobb időt akartam futni, mint tavaly. Júliusig így készültem. sokkolt, no.
És ilyen előzmények után úgy terveztem, hogy nem volt tervem. Nekem, aki mindig azt mondom, hogy "kell, hogy legyen terv". De, ha egyszer nem tudtam elképzelni, hogy mit kezdjek a hatodik kilométer utáni emelkedőre. Egyszerűen lefagytam.
Mint a ruhatárosok, amikor a befutó után a zsákomat kerestem. A ruhatár alul lett tervezve. Most ugyanis félúton a rajt és a cél között volt a ruhatár, az Anjou bástya alatt. Ami tök jó, de valahogy a korábbi évek buszos megoldása kicsit jobban működött… kevés volt a hely, a táskák egy része elhagyta a matricáját… ehh!
Bemelegítésnek mindenesetre jó volt a lépcsőzés a ruhatárba.
A rajt szokás szerint "tragikusra" sikerült, bár most csak alig csúszott, viszont szokás szerint a rajtkapu mellett álló színpad szolgált a bemelegítésnek becézett izéhez, ami természetesen a lassú futók nagy részét (ők szoktak ugrabugrával melegíteni) odaszögezte az első sorokba, hogy a rajt után rajtuk is át kelljen hámoznia magát az embernek.
Ez felőrölte az első kilométeremet, de ugye terv az nem volt, tehát futottam… négy percen belüli tempóval. Aztán jött az alagút, amiben nem jön a GPS jel vagy háromszáz méteren keresztül, és mire kiér az ember a túloldalon fingja sincs, hogy valójában mennyi a tempója.
Aztán a Bem rakparton, a Margit híd felé futni a villamos sínen nem a legjobb… viszont én élveztem. Még akkor is, ha lassultam kicsit. Attól féltem, hogy a síneken megcsúszok… pedig szerintem minimális az esélye, de az agyamban a vigyázz villogott. Aztán egy száznyolcvanas fordító és rakpart.
Futottam, futottam, futottam, és abban bíztam, hogy csak összejön egy huszonkét perc körüli öt kilométer. Aztán az órára pillantottam mutatott egy jóval százhatvan feletti pulzust, meg, hogy túl vagyok az ötödik kilométeren… és elkezdtem azon agyalni, hogy: lesz-e erőm az emelkedőn? Hogy lassítani kéne, és valamennyit lassítottam is, úgy kb az Aranyszarvasig…
Azt hiszem ott ugrott be a szólás, hogy: "Csináld, vagy ne csináld, de NE babráld!".
Azaz, ha nem volt terv, akkor nem kell újratervezni. És azon se agyalni, hogy most legyen terv. Komolyan, ha túl van az ember a táv felén, akkor már minek?
Hagytam is az egészet a fenébe… és próbáltam nem sokat lassulni. Tulajdonképpen sokkal jobban ment, mint vártam. Meghálálta magát az Hármashatárhegyi úton, meg az Árpád kilátóhoz való felszaladgálás. Szinte élveztem.
Mondjuk a Dísz térnél a Tóth Árpád sétányra fordulás kissé szűk. Mondhatni egészségtelen. Bár erről azok tudnának hitelesen beszámolni, akik tömegesen érkeztek, én egy kellemesen szellős mezőnyben futottam. Futottam. És a Tóth Árpád sétány az Anju bástya felé lejt…
Beindult az endorfin, talán a képen* is látszik hogy ez nem negyvenöt perc lesz, hanem kevesebb. Nem érdekeltek, a bástya bokatörő macskakövei, hogy a Bécsi kapunál, annyira szűk a forduló, hogy majdnem a falra kenődtem…
már csak százötven méter a Kapisztrán térig…
(a képen nem én vagyok)
...százötven méter emelkedő... és még tudok előzni...
Bent. Az órám 42:10-et mutat (az nettó 42:08; ez a 89. hely a 819 indulóból).
...ami baromi jó, és mégsem tudtam örülni. Az ugye megvan, hogy amit a rakparton tököltem, az pont annyi tempóvesztés volt, ami elég lett volna PB-hez.
Nem, ez nem afféle mi lett volna álmodozás. Ez egyszerű konstatálása annak, hogy a "NE babráld!" egy bölcs tanács.
Visszatérve a bevezetőre. Szóval nem csak a ruhatár és a bemelegítés volt problémás, volt gond a nevezésekkel is. Olyannyira, hogy az egyik csapattársam előnevezése nem volt meg. Igaz, kapott egy másik rajtszámot, aminek a chipjét valamiért nem mérte a start kapu. De lehet, hogy a célban is csak azért van ideje, mert a chip mellett írták is a befutókat. És az eredménylista is sokkoló a sok név nélküli futóval… Azt hiszem ennek a versenynek a nevezési rendszerét kicsit felül kéne vizsgálni. Hátha sikerül XXI századi szintre hozni… sokat dobna a gördülékenység élményen.
Ha most a két útvonal között kéne választanom, hogy melyik legyen jövőre, azt mondanám, hogy nekem mindegy, bármelyikre vevő vagyok.
ami a földet tapodta: Asics-Gel GT 2000;
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
*a kép forrása: futofoto.hu
