Rég volt eltévedős poszt. Bár azt szoktam mondani, hogy egy teljesítménytúrába simán belefér, hogy néha benézzük az útvonal tíz százalékát… De ha, hogy egy tizennégy kilométeres, lényegében faék egyszerűségű útból, az ember majd tizennyolc kilométert csinál, az már művészet. Főleg, ha nem tudja másra fogni, mint magára.
Vannak ilyen… nem is tudom, minek nevezzem, helyek. Számomra az egyik Pomáz környéke.
Persze, ha nagyon meg akarnám magyarázni, akkor vissza kéne nyúlni az időbe, úgy a nyolcvanas évek elejére, amikor egy meleg, mit meleg forró májusi napon, a Lajos-forrástól visszatérőben… Voltam vagy tizenöt. Tombolt a meleg. Gyerekeket kísértem, mint ifivezető, egy tanulámányi kiránduláson. ...és akkor Pomáz határában leszakadt az ég. Ömlött az eső. Nevezzük nyugodtan kiadós nyári zápornak… és volt ott egy huszonéves tanerő… egy egyébként is szinte átlátszó gézruha, ami az esőnek köszönhetően a testére tapadt… a melltartó akkoriban nem volt divat. Neki meg különben sem kellett. És kisütött a nap, és ott állt a vizes, már tényleg áttetsző ruhában… Na ez, a kamasz énemnek olyan volt, mint amikor a Man in Blackben a neutralizáló*. Azt sem tudtam hol vagyok. De legalább a fiú-e vagy lány kérdés, az egyértelmű volt… Szóval azóta Pomázon rendszerint eltévedek.
Bocs, a hosszú bevezetőért, de ilyen előzményekkel indultam vasárnap a Tanulmányi kirándulás, azaz Cseh Tamás emléktúra (MTSZ: 31,2 pont; rendező: Zöldgömb Sport Klub) 14 kilométeres távjára. Ezen a túrán még nem jártam.
Bár a túra már nyolckor kezdődött, a beígért hideg miatt, a tízórás indulást lőttem be, elvégre Pomázon úgy is eltévedek, és nem árt, ha sokan mennek előttem. Olyan kettő két és fél órás menetidőt terveztem az útviszonyok függvényében.
Beneveztem, lepakoltam a ruhatárba a váltóruhát, és elindultam… majdnem rossz irányba, de ezt még álcázni tudtam azzal, hogy mintha csak a Művelődési ház jeges parkolóját akarnám kikerülni.
Végre irányba álltam a zöld sávon és elindultam. Gond nélkül követtem a jelzést. Még kocogni is tudtam, leginkább az úttesten, az nem volt jeges. Két és fél kilométernél, már találkoztam az első visszatérőkkel, felvettem a csúszásgátlót, és a zöld háromszög jelzésen elindultam a Janda Vilmos kulcsosházhoz, ami az első ellenőrzési pont. Követtem a jelzést, rájöttem, hogy Quechua Aprenaz 100 Grip névre hallgató csúszásgátló és a Salomon Speedcross nem barátok, a speedcross keskeny orra miatt, meg arra is, hogy tulajdonképpen nem is kellett volna erre az útra. Egy kilométerrel később, egy jobbról becsatlakozó mellékutcánál még láttam a jelzést egy kapu jobb szélén… én mentem tovább egyenesen… Párszáz méter múlva valami gyanús volt. Nem volt jelzés. Megálltam. Az utca neve Mély utca. Ránézek a térképre, a Mély úton kell haladni…. Meggyőztem magam, hogy jó irányba megyek. Ez a hit kitartott az Ady Endre útig. Ott beláttam, hogy ezt vészesen elbaltáztam és visszafordultam. Bő 3,5 kilométer plusz. Amikor visszaértem, összefutottam néhány túratárssal, aki irányba állítottak. Most már tényleg irány a Janda. A hóban felfelé csörtetve a csúszásgátlót inkább levettem.
Ezzel az eltévedéssel, valahogy nem élveztem annyira a téli erdőt. Ellenőrzőpont, vakon. Mert a kulcsosház melegére a szemüvegem kapásból ködösítéssel reagált.
Irány a Lajos forrás a sárga, majd a kék kereszten. Eleinte nehezen haladtam a hóban taposott csapán, de a kitaposottabb erdészeti úton már futottam is. Mondjuk, azon nem csodálkozom, hogy kissé zilált kép készült rólam**.
A Lajos-forrás előtt már egyre több, előttem indulót értem be. kezdett visszatérni a magabízásom. Lendületesen haladtam. Második ellenőrzőpont. Először arra gondoltam, hogy rituálisan iszom a forrás vizéből, de egyrészt az nyáron is jéghideg, másrészt még így is sokan álltak sorba… marmonkannákkal.
Fotó, majd vissza a kék kereszten.
Ez volt a nap örömfutás része. Néha bokáig a hóban… nagyon élveztem. Igazából csak egyszer álltam meg még a Görbe-hajtás előtt csak, hogy megmutassam a havas erdőt.
A harmadik ellenőrzőpontnál a túra visszaváltott a zöld sávra. Innen már nem lehet gond, gondoltam magamban, és próbáltam behozni az elején elvesztegetett időt.
Arról elfeledkeztem, hogy még vissza kell menni Pomázra.
Mint az útvonalon is látszik Pomáz belterületén a hajdani neutralizálás működik… Ellentételezendő az előző úttévesztést, most ott kanyarodtam jobbra, ahol egyenesen kellett volna tovább menni, és az utolsó másfél kilométert a turista jelzés teljes hanyagolásával tettem meg. Nem volt ez se rövidebb, se hosszabb út… csak más.
2:31:47 perc kellett ahhoz, hogy visszaérjek, ami, ha úgy veszem nem rossz, és egy teljesítménytúra nem is verseny, de azért lássuk be, bosszantó a műhibáim sora.
A célban tea, zsíros kenyér, száraz ruha… és irány a HÉV.
A pontozással egyszerű a dolgom, elég a végeredményt kiírni: 20+4 pont. De tényleg. Egy jelzéshez kötődő részszakaszos itiner, a rövid táv ellenére csomagmegőrzés, track, nyolcperces kilométerekre nyitó pontok (képes voltam leellenőrizni, még gyorsabban is nyitottak)... Nem igazán találkoztam olyan dologgal, amiért pontot kéne levonni, vagy magyarázni kéne, hogy miért annyi az amennyi. És az eltévedést sem tudom a rendezőkre fogni.
De ezt a Pomáz dolgot… ezt gyakorolnom kéne… Majd. Nyáron.
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
A szintmetszet (ahogy az órám mérte):
ami a földet tapodta: Salomon Speedcross4;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
*Neutralizáló: Egy tollszerű készülék, ami fényvillanás közben törli az emlékezet egy részét. (forrás:wikipédia)
**a képért köszönet: Balázs Elizának
