82 kilométer nem kevés. Ezt tudtam. Az, hogy az áprilisi hóesés után esetleg, és netalántán tréfás lehet, azt sejtettem. De, amivel nem számoltam, hogy a 38 jelzésváltás lesz a legnagyobb ellenfél…
„A Budai Térképkör egy 81,6 km-es, 2453 méternyi emelkedőt tartalmazó körtúra a Budai-hegységben, érintve a Pilis déli csücskét is. Egy túra- ill. terepfutó útvonal, mely csak jelzett turistautakon halad. A kiindulópontja és a célja Szépjuhászné, így tömegközlekedéssel és gépkocsival is könnyen megközelíthető. A kellően felkészülteknek javasoljuk az egy részletben történő teljesítést, de akár több, tetszőleges számú részletben is bejárható…”- Így kezdődik a térképkör leírása a Túrazokni portálon, ahol még azt is megtudhatjuk, hogy: „nem dátumhoz kötött, bármikor teljesíthető”.
Persze egy ilyen útvonal népszerűsítéséhez az egyik legalkalmasabb forma egy teljesítménytúra, így az idén megrendezésre került az I. Budai Térképkör TT (MTSZ: 171,5 pont, rendező: Bakancsos Szurikáta Természetjáró Egyesület).
Mentem. Már, hogy a francba ne… elvileg nyárra be volt tervezve amúgy is, mert a hasonló pályákhoz képest ez tényleg itt van a számban. Akár hirtelen felindulásból is neki lehet vágni, hiszen ehhez nem kell előzetes bejelentkezés, igaz nincs is technikával követés. Hogy ez most jó, vagy nem, azt mindenki maga döntse el… én, ha megyek, akkor úgy is kiteszem a teljesítés nyomvonalát, meg különben is csak magamat csapnám be, ha kispistáznék.
Terveztem tizenkét órát, mert faszagyerek vagyok, vagy valami hasonló… aztán szerdán elkezdett esni hó… hozzáadtam még egy órát. Csütörtökön már kettőt… Basszus, ahogy közeledett a szombat úgy fogyott az önbizalmam. Jó, tizennégy óra fölé akkor sem terveztem, csak eldöntöttem, hogy ha érzem, hogy abból is kicsúszok, akkor kiszállok.
Meg akkor is, ha szakad az eső… Meg akkor is, ha… Tulajdonképpen gyűjtöttem a kifogásokat előre, hogy miért nem sikerül. Csak egy tétel nem szerepelt a kifogások között, hogy kb az út negyedénél lényegében ledobja a láncot az agyam.
Mondják, hogy a célfotón jobban nézek ki, mint a rajtnál. Naná, üres aggyal, debil módon vigyorgok, hogy vége. Ez látszik, és nem a közben eltelt 12:22:54.
No de, beszéljek az útról is.
Az úgy kezdődött, hogy már az ötödik kilométeren enyhén elkeféltem, mert a Vadakerti-hegyről lefelé nem kanyarodtam jobbra a piros körséta jelzésre, hanem a másik ágán, a Határ-nyerget érintve mentem a Görgényi úthoz. Távban nem igazán tér el, de bosszantó… szerencsémre a szakaszon nem volt ellenőrző pont.
Mondjuk az különben sem volt sok. Egy álló, és két mozgó pont volt a túrán összesen, de hát ugye ezt eleve nomád túrának hirdették meg a rendezők.
A Görgényitől sínen voltam, sőt még örültem is, hogy egy jelzésváltást megúsztunk elvégre a Virágos-nyeregtől kaptunk bő hat kilométernyi kék sávot, holott mehettünk volna a sárga sávon is, hogy a Csúcs-hegy alatt térjünk rá a kékre…
Szóval lement az első húszas, és én baromira boldog voltam, hogy jól haladok, majd benéztem a Balázs lépcsőt, és kikötöttem Solymár határában… némi toporgás, visszafordulás… és éreztem, hogy lesznek itt még bajok… Jut eszembe, a következő jelzésváltás a Malom-erdő és a Malom-dűlő között tök felesleges, az végig kék mária út! Aminek egy részét a dolgos solymári gazdák elszántották. Szerencsére a Pilis Barlangjai túra résztvevői kisegítettek a toporgásokból. Köszönöm!
Valahol itt estem szét agyban. Egyszerűen nem találtam az itineren a sorokat, ráadásul a jelzésváltásoknál nem mindig látható a térképen a jobbra vagy balra, mert a léptékhez képest, kicsit nagyok a jelzésváltás helyét jelző pontok. Szerencsére a következő kilométereken segített a rutin.
Félelmeimmel ellentétben az Alsó-Jegenye-völgy futható volt, bár az előző napok néhány fát törtek az útra…
Tényleg nem volt gond, ráadásul az Antónia-árok végétől nem is egyedül mentem.
Az út szépen megkerüli a Nagy-Szénást… ez volt az egyetlen hely, ahol még tartotta magát a hó.
A Fenyős tisztás egyenesen gyönyörű volt.
Le Nagykovácsiba. …és megvolt az első ellenőrző pont túl a féltávon. Máig sajnálom, hogy nem voltam mohóbb, és csak egy rácsos linzert faltam be. Életmentő volt. Ha tudom, hogy mennyi marad meg…
Nagykovácsi külterületén jött szembe az első mozgó pont. Aztán a második úttévesztés… valahogy nem volt egyértelmű (akkor és ott), hogy balkanyar sárga kereszt… mindegy ez még mindig max ötszáz méternyi pluszt jelentett, ami ötven kilométeren nem sok.
Utána jött a mélypont. Budakeszi környékén valahogy nem mozgok otthonosan.
A sárga kereszt után jött egy zöld háromszög – zöld mária út – zöld kereszt kombó, ahol annyira szét voltam esve fejben, hogy nem váltottam a mária útra, még ötszáz plusz, aztán valahogy lekeveredtem róla a Budakeszi útra, és alig száz méterre tőlem a turistaúton ment el mellettem a második mozgó ellenőrzőpont. Ezt akkor tudtam meg, amikor visszakeveredtem a máriára.
Azt hiszem az rakott rendbe, hogy Budakeszin bementem a közértbe némi kólát venni, és a polcok közt bolyongás közben megszűnt az üres pörgés a fejemben. Meg jót tett a koffein és a cukor.
Irány Makkormásria. Halkan jegyzem meg, hogy ez a három jelzésen vezető szakasz, valójában csak egy, a zöld mária út…
Volt még hátra húsz kilométer, de jót tett a shoppingolás, mert kezdtem összeszedni magam. A nap is kisütött… a hátralévő útvonalról is úgy éreztem, hogy fejben bennem van. Már csak az volt a kérdés, hogy mennyit kell menni sötétben.
Aztán a tarvágás a Farkas-hegyen sokkolt... ezt most nem kritikának szánom, hiszen nem vagyok erdőmérnök, de ez a látvány... ez akkor sem vidám.
Azt tudtam, hogy a tizenkét óra már nem lesz meg, de még lámpa nélkül akartam elérni a Széchenyi hegyet. Sikerült.
A gyermekvasútnál előkotortam a fejlámpát. Igen, van működő fejlámpám! Az elődje ugye a Piros 85-ön hagyott cserben. És elindultam az utolsó öt kilométerre…
Azt hiszem a Normafa magasságában szakadt ki belőlem egy cifra káromkodás, nem mintha előzőleg nem morogtam volna el elég f és k betűs tartalmú cifraságot, de itt valahogy mellbevágott, hogy a korábbi elképzeléseim az út végéről egy komplett Tündér-sziklányit eltértek a valóságtól. Most őszintén: ki a bánatos lótüdőnek van kedve két kilométerrel a cél előtt még százméternyi szintemelkedéshez azokon a kib…tt lépcsőkön?
Főleg, hogy esni is kezdett az eső... Shazbat!
Csak felmásztam.
Csak lekocogtam az utolsó kilométert. Mondjuk világosban gyorsabb lett volna… fejlámpával kissé bizonytalan vagyok. De ez nem a lámpa hibája.
Beértem. Arcomon debil mosollyal konstatáltam, hogy vége. Meg, hogy kellett ez a tapasztalat, hogy legközelebb meglegyen 12 órán belül…
Mint kiderült a 41 indulóból 29-en fejeztük be... önmagáért beszél.
Jó volt ez így is, de másodszorra szerintem sokkal jobb és egyszerűbb lesz. Csak legyen is másodjára...
A pontozás: Az itiner nem a szöveges leírás hiánya miatt kap egy ponttal kevesebbet, megvallom az nekem nem hiányzott, hanem mindössze azért, mert a jelzésváltások megjelölése a térképen kitakarta sokszor azt, hogy jobbra, vagy balra… ezért csak a 4 pont. Az útvonal 5 pont. A frissítésre szintén jár az öt pont, hiszen „nomád” túra lévén a lényeg a folyadék pótlás, arra meg minimum 15 kilométerenként van lehetőség. Az Ottfelejtési faktor szintén 5 pont.
Pluszpont jár a csomagmegőrzésért, a trackért, és lássuk be az egy álló és két mozgó ellenőrző ponttal a pontnyitási sebességre sem lehet azt mondani, hogy nem futóbarát. Ez így összesen: 19+4 pont.
Az útvonal (ahogy az óráim mérték):
A szintemelkedés (ahogy az óráim mérték):
ami a földet tapodta: Salomon SpeedCross 4;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220 és TomTom Runner
a fejlámpa: ONnight 410.
A rajt és cél fotóért köszönet Rakk Gyulának!
