A nem túl jól sikerült Budapest félmaraton után eleve világvége hangulatom volt. El ment a kedvem, na nem a futástól, csak a futóversenyektől. És, ha már úgy is beígérték a világvégét szeptember 23-ra, akkor miért ne menjek versenyre. Soroksárra. Egyesek szerint az is valahol a világvégén van.
Utoljára két éve voltam a Mozdulj Soroksár! versenyen, és eléggé vegyes érzelmekkel jöttem el. Egyrészt a rövid távon második lettem a korosztályomban. Másrészt egynéhány futótársnak köszönhetően bosszankodtam a rendezésen, mert ugye voltak olyanok, köszönhetően a rövid és a hosszú táv egyszerre rajtoltatásának, akik egy futással két távon akartak dobogóra kerülni. Ebből meg lett egy kis feszültség. Ja, és ott „robbant fel” az addig használt geonaute futóórám. A kezemen.
Mindezek ellenére én szeretem ezt a versenyt. Szeretek a sportcsarnok körüli „prérin” futni, bár évről évre attól tartok, hogy egyszer csak park lesz belőle, és akkor ennek a versenynek lőttek…
Szóval megláttam egyik csapattársamnál, hogy most lesz a XXV. Mozdulj Soroksár!, vagy más néven Sori-Buci futóverseny, és a két évvel ezelőtt (el is felejtettem az előbb) ez tökéletes bemelegítés volt a NATO futás előtt. Felpörgetett. Meg aztán miért ne képviseljük többen is a Pénzügyőr SE-t... végül nem jött el.
Két év alatt nem sok minden változott. Valahogy így néz ki a mérleg.
Az útvonal (mert, hogy ez egy körözős verseny) ötszáz méterrel nőtt, így a rövidtáv, ami két kőr, négy kilométer lett.
A rendezők a rajtoltatási renddel kiküszöbölték, hogy egy futással két távon lehessen bárki dobogós.
Ruhatár, még mindig nincs. Ezt különben nem is értem, hiszen egy sportcsarnok a rajtközpont. De ez a hétvége a ruhatári mizériákról szólt… azt hiszem.
És persze folyamatos csúszás a rajtoknál és az eredményhirdetéseknél.
Az, hogy egyben diákolimpia is volt, az határozottan jót tett a rendezvénynek, mindig is hiányoltam innen a kerületi iskolákat.
Tíz óra után nem sokkal érkeztem, neveztem a helyszínen, találkoztam néhány ismerőssel, és ennek köszönhetően nem kellett felügyelet nélkül hagynom a holmimat.
Aztán vártam. Vártunk. …és vártam. Persze a mobilitási hétnek köszönhetően mászhattam volna falat, vagy nézhettem volna az erős embereket, de én futni jöttem.
Közben azon gondolkodtam, hogy vajon csak a viharos széllel kell a távon kívül megküzdeni, vagy annyit csúszik a rajt, hogy esőt is kapunk. Abban azért bíztam, hogy a beígért világvége előtt még sor kerül az eredményhirdetésre.
Aztán elrajtolt a hosszútávos mezőny, és amikor az élmezőnye a második körét kezdte, mi is elrajtoltunk. Egyenes, kanyar, egyenes, domb… körbenéztem és gőzöm sem volt, hogy hanyadik lehetek. Már csak azért sem, mert ugye a hosszútáv futói is a pályán voltak. Ráadásul a szél állandóan le akarta kapni a fejemről a sapkát, így leginkább a futással, meg a sapkával voltam elfoglalva.
A kör végén a nézők közül valaki rám kiáltott, hogy harmadik vagyok. Visszanéztem a kanyarból, mögöttem senki. Kicsit kiengedtem. A dobról lefelé viszont ara a meggyőződésre jutottam, hogy elszámolta… Megpróbáltam összeszedni magam, de ez azért a gazos ugaron nem olyan egyszerű. néztem az órát. A tempóm a tervezetten belül volt, az előttem lévőt, úgy számoltam, hogy a kör végéig nem tudom befogni, de azért próbáltam, valami tisztességes hajrát összeütni.
Tényleg az abszolút harmadik helyen futottam be. 16:36
Megkaptam az almalevet, meg a kakaós csigát. Ettem zsíros kenyeret, és ittam teát… átöltöztem. És vártam. És vártunk az eredményhirdetésre.
Bő negyedóranyi futásra jutott három és félórányi várakozás ezen a szombaton.
Ez azért majdnem világvége.
Aztán csak ott álltam a dobogón, mint korosztályos (20+ az ötven évemmel) második és marhára örültem.
Abban meg biztos voltam, hogy legyen bármi az eredmény vasárnap, a NATO-futás, örömfutás lesz.
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
cipő: Asics Gel GT-2000 4-es
óra: Garmin FR 220
A fotóért köszönet a bronzérmes Fellner Attilának.
