Persze lehetne panaszkodni, de az a nagy büdös helyzet, hogy ma ennyit tudtam. Na de kezdjük az elején. kellemes hír, hogy lassan, de biztosan emelkedik azoknak a görkorisoknak a száma, akik elindulnak a Tour de Tisza-tó versenyen.

Persze rá lehet fogni, hogy ebben az a rossz, hogy sokkal többen végeznek előttem, de egy 57 kilométeres versenyen nekem már az is remek eredmény, hogy egyáltalán beérek a célba. Az idő az másodlagos. [A francokat másodlagos, de ezt leírni olyan… khm elegáns.]

Szóval másodszor álltam fel a gátra Poroszlón, hogy megküzdjek önmagammal. A hivatalosan hangoztatott vállalás az volt, hogy három órán belül teljesítem a távot. A terv azért sokkal jobb időről szólt. Időről jut eszembe, meteóék egyre jobb időt jósoltak a versenyre, aztán tegnap este már helyenkénti záporról, zivatarról, és erős szélről regéltek.

Tehát álltunk a gáton, vagy harmincan, és végre jöttek a kerékpárosok. És jöttek, és jöttek, és jöttek. Olyan negyven percen keresztül. Naná, hogy többeknek zsibbadni kezdett a lába a korcsolyacipőben…

Aztán elrajtoltunk. Gondoltam, hadd menjenek a profik. Meg aki siet. Maradtam a végére, elvégre hosszú még az út.

Az első öt kilométer végére megtaláltam a bolyom. Hárman mentünk a kilenc, tíz, tizenegyedik helyen. Erőlködés és kapkodás nélkül, három perc/km alatt tartva a tempót. Mondtam is magamnak, hogy ez így jobb, mint tavaly.

Kiskörétől tartottam, tavaly már majdnem úgy kellett felsegítenem magam a duzzasztóról lefelé jövet. A beton borzalmasan rücskös. Megint azon gondolkodtam, hogy hol szedjen össze az ember egy jó kis porckorongsérvet, ha nem itt. Megúsztam egy darabban tovább az Abádszalóki rémálom felé.

Rémálom, mert az Abádszalóki strandnál úgy két kilométeren olyan az útminőség, hogy ahhoz képest a térköves tiki-taki tükörsima aszfalt.

Ezt már csak azért sem értem, mert még a bringások is szidják. Na most a Tisza-tó a turistákból akar megélni. A vízi, meg a kétkerekű turistákból. Mert példának okáért jó program megkerülni a tavat, de ez az Abádszalóki rész tönkreteszi az élményt. Hogy a bánatban lehet valamit ilyen éktelenül pocsék állapotban tartani? Hogy lehet ennyire igénytelen a települési önkormányzat? Na, túléltük.

Illetve én nem egészen. Kisköre után iszonyat szembeszél örvendeztetett meg mindenkit. Szenvedett benn két és négykerekű egyaránt, és én bizony Abádszalókig bírtam. Még olyan tizenhét kilométer volt hátra, amikor leszakadtam a mi kis hármas bolyunkból. Nem mentek a három perc körüli kilométerek… Azt hiszem lélekben feladtam.

Persze megállni azt nem lehet, ha már belevágtam, be kell fejezni.

Szenvedtem. Kisebb szélcsendekben erőre kaptam, de az erős szél megfogott. Ekkor már csak a „három órán belül” vitt előre.

Négy kilométerrel a cél előtt még hárman megelőztek.

Szívem szerint levettem volna a korit és besétáltam volna, de négy kilométert már ki lehet bírni.

Az utolsó kilométeren még sikerült megelőzni egy kerékpárost. Beértem.

Sótájm.

Na nem ettem a sót, hanem letöröltem az arcomról, ami rá száradt. Én nem tudom, hogy hogy bírok ennyi sót kiizzadni.

Ja, a hímneműek között 7/16 helyezést sikerült elérnem 2:58:43 idővel, vagyis csak meglett az a három órán belüli eredmény.

Kapcsolódó bejegyzés a görkori blogon. a pettyes blogon.

Néhány kép: