Kezdeném azzal, hogy tele a hócipőm az időnek a járásával, mert ma is sikerült pocsékat futnom. Persze az, hogy mi a pocsék az viszonylagos.
Inkább kezdem az állatokkal.
Nem, nem az emberszabásúakra gondoltam. Még csak nem is az emberszabásúak négylábú, a kerékpárútón póráz nélkül sétáltatott legjobb barátaira. Azokra akik hirtelen felindulásból morognak a kerékpárosokra vagy a futókra.
Nem róluk lesz szó.
Ahhoz képest, hogy a Rákos-patak jobbára lakóövezetben fut még itt, Csaba, Keresztúr, Liget környékén is, időnként meglepő a madárvilága. Most a megszokott városinak nevezhető madarakra gondolok, hanem a fácánokra, meg a vadkacsákra, de láttam már gólyát is. Ami vasárnap meglepett – és nem csak engem – hogy egy kis kócsag (egretta garzetta) bóklászott a patakmederben.
Szerintem eltévedt. Sajnos nem hordok magammal képrögzítő eszközt a futáshoz, így csak loptam a képet illusztrációnak.
És ha már az állatok, nos a futás esetenként együtt azzal a vérszívókkal találkozik az ember gyereke.. Lehet az szúnyog, kullancs, pióca, vagy éppen adóellenőr, bár az utóbbi, ha csak nem sportolási célból fut, inkább megvárja, amíg az áldozata megáll. A pióca, meg vízben él így a magamfajta aszfaltkoptatónak kicsi az esélye, hogy összeütközésbe kerüljön vele. Gondoltam én.
Pénteken valami sárszerűt csaptam fel az egyik pocsolyából, és pechemre az nem csak hogy piócát tartalmazott, hanem az én véremet kívánta ebédre, és ahelyett, hogy lemaradt volna ragaszkodott a vádlimhoz, mint asztalhoz. A dögöt otthon szedtem le és úgy meglepődtem, hogy egyből ugrálni kezdtem rajta, nehogy már visszatámadjon. Mintha szokása lenne ugrálni. Mindegy a művét okolásul megörökítettem.
Szóval futás. Ott tartottam az előző bejegyzésben, hogy a trópusi jellegű esőnek köszönhetően tizennégy kilométer magasságában összeomlottam.
Pénteken persze a kellemes, 22 fokos, felhős időben bizonyítottam magamnak megy ez jobban is. Még úgy is, hogy az a fránya pióca majd tizenöt kilométeren keresztül élvezkedett rajtam.
Vasárnapra maradt egy lassú vagy laza [kinek hogy tetszik!] tizennyolc kilométer. Meglepően egységes tempóban, 28 perces öt kilométerekkel sikerült. De az azért éreztem, hogy tizenhat fokban futni nem ugyanaz, mint huszonkettőben.
És akkor jött a mai nap. A hőmérő induláskor – igaz a napon – huszonnyolc fokot mutatott. Na mondok magamnak, csak szép szolidan, mert ez a tíz fok körüli hőmérséklet emelkedés nem sok jót ígér.
Abban a tempóban indultam neki, mint vasárnap, legalábbis én úgy éreztem, de már az első kilométer végén a szokásos 146 bpm helyett 154 bpm-et mutatott a pulzusmérő. Még lassítottam. Az első öt kilométert úgy tettem meg fél óra alatt, hogy a közepén már alig kaptam levegőt. 
Szerencsére a végére normalizálódott a helyzet, így a második ötöst huszonhét perc alatt letudtam, de olyan három kilométer után a harmadik már nehezen ment. Kezdtem attól tartani, hogy ismétlem a múlt szerdai produkciót… Kitartottam, de itt már megint fél óra kellett az öt kilométerhez, és akkor még ott a vége, amin vasárnap még erősíteni tudtam. Ma nem.
Igaz, féltávon leszakadt az ég. Megint. Na nem annyira, de azért eléggé. Ha a körülményeket nem nézem, akkor borzalmasan rossz teljesítményt nyújtottam. De nézem. Úgyhogy a heti távemelés eltolva a jövő hétre. Csütörtökön ismét megküzdök a tizennyolccal.
Sokan nem értik a pesszimizmusomat a félmaratoni távval, de egyelőre úgy érzem, hogy az erőnlétem nagyon időjárás függő, ezért vagyok bizonytalan. Nem csak abban, hogy két órán belül, hanem abban is, hogy úgy egyáltalán.
Táv: 18,12 km
Idő: 01:44:50
Tempó: 5’47”
Átlag pulzus: 158 bpm
Maximum pulzus: 170 bpm
Minden esetre azt már elmondhatom, hogy az idén sokkal több energiát öltem a futásba, mit tavaly, igaz ezt meg a görkorizás kárára.
