Persze a legegyszerűbb az lenne, ha Murphy-törvényére hivatkoznék, hogy ami el tud romlani, az el is romlik. Vagy a törvény tizedik folyományra, mi szerint Természet-ősanyánk ócska kurva.

Arról van szó, hogy a délelőttöt a kertben töltöttem. A kertről meg azt kell tudni, hogy az előző tulaj betonfetisiszta volt, így a kert különböző pontjain betontömböket helyezett el leginkább a szőlő meg a gyümölcsfák rögzítését szolgálták. Csak éppen az a probléma, hogy a szőlő bornak, pálinkának kevés, enni meg favanyú.

És a gyümölcsfák sem a sikeres választásról szólnak. Ráadásul nem keveset kellene permetezni, mert a biokertészkedésnek csak a rovarok örülnek. Ennyit a háztáji kertészkedésről…

A lényeg, hogy - több részletben - a kert betonmentesítését végzem.

Sohasem fogom megérteni, hogy egy nyomorult szőlőkarót mi a bánatnak kell féméteres betontömbbe ágyazni. Lássuk be, a húszas években ennél sokkal mozgékonyabb delikvenseknek is elég volt egy lavórnyi kötőanyag. Azt hiszem, erről meggyőzően tudna mesélni [már ha még élne!] Al Capone, vagy éppen a Dutch Schultz.

Szóval ástam, ástam. Ástam.

Meg kiszedtem a néhány betontömböt.

És most eljutottam a Darwini evolúció csúcsára.

Kiegyenesedtem.

Teljesen. Mondhatni, úgy maradtam. Vagy így. Nem igazán mennek a derékszögű testtartások.

Most meg aggódhatok, hogy ez vajon keresztbe ver-e az elmúlt hetek edzésmunkájának. Pedig mostanra elértem, hogy aránylag nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy le tudom futni két órán belül a félmaratont. Már, ha tudok futni.

Reggel majd meglátom. Ha nem megy a futás, akkor hívni kell a csodatévő gyógymasszőrt… elvégre szeptember negyedikéig van ideje egy generálszervizre.

Mondtam én, hogy ami el tud romlani, az el is romlik.

És a derekam minőségét tekintve Természet-ősanyánktól sincs kedvem bocsánatot kérni.

Momentán.