Ma van a napja, hogy havas, csúszkálós bejegyzést kéne írnom, mert ugye leesett az első hó, itt a székesfővárosban.
Hát ez még váratni fog magára, mert valaki odafönt vigyázta a futásom és úgy döntött, hogy elég nekem a zúzmara.
Viszont a múltkori bejegyzés kapcsán valahol felmerült – ha jól emlékszem annak kapcsán, hogy minden fejben dől el -, hogy kellenek a személyre szabott célok, meg a személyre szabott kihívások. Na, erről jutott eszembe, hogy pénteken egy kedves kollegina, vagy inkább futótárs a szokások szembe jövünk, köszönünk eseményen túllépve kifakadt, hogy hónapok óta fut és nemhogy fogyott volna, hanem még hízott öt kilót.
Hát igen a magamfajta kezdők első motivációja a futásban nem kilométerekben, nem tempóban mérhető, hanem kilókban, vagy dekákban.
Szégyenszemre a kifakadására úgy reagáltam, hogy bezzeg nekem… ami nem biztos, hogy helyes volt, mert így, ebben a formában nem igazán önbizalom növelő. Pedig nem ezt akartam mondani, csak így jött ki. A héten eddig nem láttam. Aggódom. Remélem nem vettem el a kedvét, mert ugye csak azt akartam tudatni vele, hogy „csak így tovább!”, meg „ami késik, az nem múlik!”, és a „kitartó munka meghozza a gyümölcsét!”. Szóval csupa ilyen pozitívat. Erre bunkó voltam…
Pedig ilyen súllyal kapcsolatos célkitűzésem nekem is van, igaz nekem tempóban mérhető is, de ez a két év magam mögött tudott kilométereknek köszönhető.
Bevallom férfiasan, hízni akarok, vagy inkább (csak mert jobban hangzik) testtömeget növelni. A kollegina plusz öt kilóját simán átvenném. Egy feltétellel. A nadrágméretem marad! Mert arra mínusz három számra igenis büszke vagyok, és jobban érzem magam a 31-esben.
Persze én könnyen beszélek, mert nem azért kezdtem el futni, hogy fogyjak. Azért görkorcsolyázni kezdtem… futni - de ezt biztos, mondtam már - azért kezdtem, hogy le tudjak görkorizni 57 kilométert. És futás közben persze fogytam. Eleinte sokat. Aztán keveset. Viszont a kevés mellett kezdtem kiesni a nadrágomból. És most úgy akarok 3-5 kilót hízni, hogy ne hízzak. Tehát a Vitray módszer, hogy csak ülök és emésztek szóba sem jöhet. [Érdekes így leírva hülyén hangzik! Pedig jó elhatározásnak tűnt… Azért én megpróbálom!]
Szóval december van [a hóembert egyenesen Sacramentóból loptam], és még futok. Lassan ugyanabban a tempóban, mint novemberben ilyenkor. Mondjuk akkor a Balaton félmaraton motivált, most meg jól esik. Még az időt is csak megszokásból nézem néha menet közben. Hétfőn fél távon például úgy tűnt, hogy bő egy perc mínuszban vagyok. Nem is izgatott a dolog. Tíz kilométernél kicsit azért megnyomtam, csak úgy, állapotfelmérés gyanánt. Azt az egy egész két kilométert úgy hat perc alatt szokta letudni. lett 5’40” és volt hátra még… Gondoltam mi lenne, ha tartanám a tempót? Megmondom öt percen belüli átlagtempó, az lett belőle.
És ezzel letudtam az idei 1500. kilométert. Olyan hihetetlennek tűnik!
A mai mínusz négy fok lassú bemelegedést ígért, ráadásul, ahol úttestet kereszteztem, ott kocsisorok jöttek. Ha szereztem némi előnyt, az elment az autókra várással…
Tíz kilométernél fél perc hátrány hétfőhöz képest. És a kontroll szakasz 5’20”. Feldobott. A hátralevő szakaszon (pedig vontra is kellett várni!) behoztam a lemaradást. Márciusra csak leviszem az edzés tempót öt perc alá tizenhárom kilométeren, és akkor lehet, hogy a huszonegyen is meglesz az öt perc. Már stabilan. Már, ha minden jól megy…
Táv: 13,86 km
Idő: 01:08:xx
Tempó: 4’54”
Átlag pulzus: 157 bpm
Azért a hóban futásról nem mondtam le.
