Mielőtt a II. Debreceni Futókarnevál negyedmaratonjáról, meg az ott elért korosztályos második helyezésemről ejtenék szót le kell szögeznem, persze csak és kizárólag a (véletlenül khm…) most először idetévedő olvasók kedvéért, hogy én kérem, ahhoz képest és tulajdonképpen überfasza csávó vagyok.

Teszem ezt egyrészt szakértő lévén a kérdésben [nem, nem az überfaszaságban, hanem saját magamban], másrészt nem bízom abban, hogy ez a versenybeszámoló után más is erre a következtetésre jut, harmadrészt… Hagyjuk!

Hogy őszinte legyek nem tudtom, hogy igazából mit vártam ettől a debreceni kalandtól. Alig egy éve remekül kikészítettem magam a dögségben a Hortobágyon, és egyúttal meg is fogadtam, hogy előrelátható hőségben nem megyek versenyre… Vallom, hogy az ember legyen tisztában a korlátaival, és csak olyan versenyre menjen, amivel nem vállalja túl magát, és le tudja futni… Inkább legyek rövidtávon gyorsabb, mint hosszabb távon jobb esetben buli rosszabb esetben kamufutó. Persze ez mindenkinél más-más tempót jelent.

Én úgy gondolom magamról, hogy ha egy távot síkon hét, terepen nyolc percnél lassabb kilométerekkel futok, akkor az már nem is futás, ergo az ilyennek nincs értelme nekivágni.

A negyedmaraton még terepen sem okozhat – elméletileg - ilyen gondot, azt így néhány HHH után illő izé… most itt kéne jönnie egy időnek, amivel illő behúzni azt a negyedmaratont, de ilyen idő nincs. Meg kell adni a kellő tiszteletet az útvonalnak, az időjárásnak, meg még ki tudja minek.

Debrecenben oda állta a rajthoz nagy arccal és ötven perc körüli befutóról magyaráztam, pedig akkor már bőven harminc fok fellett járt a hőmérséklet… az útvonalról semmit sem tudtam, csak azt, hogy a pályarajz hülyén néz ki… és hogy valahogy belevarázsoltak ebbe a majdnem sík terepbe száztíz méter emelkedést öt kilométerre. Ez utóbbiról azt hittem elírták. Hát nem.

De ezt akkor még nem tudtam, amikor ott állunk a tűző napon várva a rajtot.

Értem én, hogy a tömegrajt a legegyszerűbb, de amikor a pályát valaki olyan alakította ki a Doomon meg a Wolfensteinen nőtt fel, akkor ne csináljunk ilyet.

A pálya olyan mint amikor Luke Skywalker a halálcsillagot akarja megsemmisíteni és azokban a szűk szarokban repked, csak itt nem lőttek ránk....és inkább éreztem magam birodalmi vadásznak. Aki üldöz, csak nincs mivel lőnie.

A pálya IFA effektes. [Aki olyan fiatal, hogy nem tudná az IFA az egy NDK-s teherautó, egyben a magyar utak királya. Megelőzhetetlennek számított… a szélessége és nem a gyorsasága miatt] Tehát az út nagy részén kénytelen az ember az előtte futó ritmusához igazodni, és helyismeret nélkül sorban marad le az előzési lehetőségekről.

Ez annál a varrógépekről ismert cikk-cakk jelnél volt a legrosszabb. Ez egy ilyen dombra fel, dombról le terep, ahol a felfelé sétáló megelőzhetetlen, de lefelé fut… Az első körben kissé viseletesek lettek az idegeim, pedig én még nem is a tömegben futottam.

Ezek után az már szinte szóra sem érdemes, hogy a tömegrajt és az előttem futó lassabb versenyző miatt az ütközést elkerülendő nem néztem a lábam alá… a vakond meg a feje fölé. [A mai edzésem elmaradt enyhén húzódott boka miatt… csütörtökre már jó lesz.]

Egyszerre tíz embernél többet nem lett volna szabad elrajtoltatni. Mondjuk percenként.

Valahol a negyedik kilométer magasságában dőlt el bennem, amikor a fás részről kiérve szabályosan megrogyott a lában a melegtől, hogy ez basszus nemhogy ötven perc nem lesz, de az is csoda, ha egy órán belül befejezem… vagyis, ha befejezem.

Azért közben veregettem is a vállam. Mert nem félmaratonra neveztem. Mert a rajt óta csak két félmaratonista előzött meg… Pedig az indulók jelentős része hazai pályán futott.

Jött még egy erdős rész olyan rövid éles fordulókkal, hogy valakinek a felmenőit nagyon szidtam, főleg amikor a pálya jelölő szalag fogott meg egy száznyolcvanas visszafordítóban.

Az első kör végére a mezőny tényleg szétszakadt. Úgy számoltam az első tízben vagyok a negyedmaratonisták között… és még tudok behozni futót. Jelzem egy srác nagyon nagyot küzdött. Itt megelőztem még és kb  két, két és fél kilométert nyulaztam neki… visszaelőzött, előttem ért be. Mondom, nagyot hajrázott.

Kezdtem volna élvezni a pályát, ha nincs az a dögséges hőség.

A két frissítőpont qrva kevésnek tűnhetett azoknak, akik frissíteni szoktak. Nekem pont elég volt. Kevesebbet kellett kikerülnöm. Végig küzdöttem magam és be kell vallanom, hogy a célban nem voltam boldog. Pedig egy órán belül… és mégsem. Én ide ötven percért jöttem. …és annál is kevesebbet álmodtam.

Pedig éreztem és tudtam, hogy baromi jót futottam, hogy hiába mutat az óra azt, amit ez akkor is az egyik legjobb futásom volt, hogy ez ideális időben olyan, amire azt mondom, hogy húúúú…

És csak akkor tudtam kicsit vigyorogni, amikor pár másodpercre megcsapott a dobogó szele. Ez akkor volt, amikor a lányok elárulták, hogy a korcsoportomban második lettem… de a korcsoportos második csak magában állhat fel a dobogóra, a ceremónia után. Pedig most nagyon jól jött volna, ha a ceremónián elhangzik a nevem… That’s all Folks!

Tanulság?

Jól döntöttem, amikor a negyedmaratont választottam, mert erőmhöz és tehetségemhez mérten jó versenyt kaptam, ami baromira nem volt könnyű, de verseny volt a javából, magammal és az ellenfelekkel egyaránt.

Melegben utálok futni…

Ha nincs a HHH ez nem ment volna...

…és mi van még? Ja igen, kicsit szerényebben kéne odaállni a rajthoz, mert nincs kisujjból kirázható táv, mindenkit érhet meglepetés.