Nem titkolt célja a blognak, egy helyre gyűjteni a versenybeszámolókat, hogy idővel megkönnyítsük egyrészt a futóknak a választást, hogy hova érdemes menni, másrészt a rendezőknek, hogy a kötelező és őszinte köszönöm-ök mellett kapjanak bővebb visszajelzést is. Ezek a bejegyzések, amolyan idegen tollak, mert mindenhol nem lehetnek ott a blog szerzői. Kezdjük is az V. Gödöllői Szabadságnapi Terepfutással.. szívemnek kedves, azaz morgós poszt jön, nem kevés tanulsággal Lacitól...

Ahhoz, hogy értékeljük a sikert…

…meg kell ismernünk a kudarcot is. Pfejjj! Mekkora közhely. Pedig tegnap ez az elcsépelt idézet jutott eszembe, amikor életemben először feladtam egy versenyt.

Pár hete Évi hívta fel a figyelmemet a gödöllői V. Szabadság Napi Futás-Tekerésre. Igazából egy héttel a Mátra 40 előtt nem voltam biztos benne, hogy terep-félmaratont szeretnék futni, de aztán végül is a viszonylag ismeretlen terep iránti kíváncsiság győzött, és áldásomat adtam a nevezésre. Ennek megfelelően egy laza edzős tempót irányoztam elő magamnak.

A 9:45-ös rajt csúszott 15 percet, majd elrajtoltunk az addigra elég komoly melegben.

Három kilométernél jött az első „nem tetszik” dolog. Az eddigi poros földút hirtelen egy csapásba torkolt, ami felé alagutat képezve borultak a fák-bokrok, jobbra és balra mindenféle növényzet, főleg csalán. Előzni esélytelen volt. Egy szétszóródott mezőnyben ez nem is lett volna gond, így az elején viszont az lett az eredménye, hogy egy lassabb futó után beszorulva egy falusi lakodalom pálinkagőzös násznépe biztos széklábat ragadott volna sárga irigységében azt a vonatozást meglátva, amit mi rendeztünk. Elől ült a masiniszta, én meg valahol középen, és még az ideg sem tudta felnyomni az eddigi 5:30 körüli tempóm 6:30-ra csökkenése miatti 144-es pulzusomat.

De mint mindennek, ennek is vége szakadt egy idő után. Jött egy pár kilis napos-aszfaltos rész, amit terepcipőben különösen nem élveztem, majd végre elbújtunk az erdőben. Egyre több szint is érkezett az erdővel, ami most annyira azért nem esett jól, mert a meleg miatti nyomás és pára az erdőben sokkal erősebben nyomott, ami miatt a pulzusomat állandóan úgy kellett visszarángatni 180-ról 170-re. Semminek nem tudok örülni, mi?!

Nem sokkal az erdőbe érve elfutott mellettem egy srác. Másodpercek kérdése volt csak, és hirtelen egy olyasfajta izzadtságszag-csatornába kerültem, hogy majd elszédültem. Amerre futottunk, egymás után fonnyadtak el az útszélén a csalánok, akácfák kérge perzselődött meg, újszülött botladozó őzgidák váltak árvává a penetráns büdöstől, ahogy a két lábon járó vegyifegyver végigszántotta Gödöllői-dombság lankáit. Ráadásul csapdába kerültem. Megelőzött, de le nem hagyott, és évezhettem a szagot. Ha megelőztem, a pulzusom elhagyta az ideális tartományt, ami miatt lassítanom kellett, amire a vegyi srác egyből visszaelőzött. Kénytelen voltam meghozni a nehéz döntést, visszavettem a tempóból és vörösre csípett szemekkel néztem, ahogy a gócpont távolodik, én pedig újra kapok levegőt.

Hét kili után jöttek az igazi izgalmak, amikor az eddig is épp elegendő mértékű emelkedőket felváltották a szemét, meredek kaptatók, ahol már nem lát az ember terepfutót futni, csak felfelé kapaszkodni.

A Büdös Srác elhagyása óta egy négyes bolyban futottam, ahol folyamatosan egymást előzgettük, de ideális nyulazós tempót diktáltunk egymásnak. Ki is tűztem magamnak a napi küldetést: elsőként beérni a négyesfogatból. 3 kilométer kínlódás után az egyik frissítőpontnál fejemre borítottam egy pohár vizet, majd egy balkanyar után futottam tovább az eldobott frissítőspoharakkal tarkított csapáson. Ilyenkor mindig örülök, hogy kulaccsal futok, mert nem töltök időt a frissítőpontokon. Így a négyesből is azonnal első helyre kerültem. Dörzsöltem is a tenyeremet, hogy hahaha!

Az öröm nem tartott sokáig, mert 30 méter után egy újabb szívatós emelkedő tornyosult előttem. Gondolkodás nélkül gyaloglásba váltottam és másztam és másztam és másztam. Tudtam, hogy a többiek úgyis visszaelőznek majd, de nem érdekelt, tudtam, hogy az idő nekem dolgozik. Egyszer csak egy férfi futók számára ismerős fájdalmat éreztem, lenéztem, és láttam a szokásos diónyi vérfoltot a fehér pólómon mellkastájt. Csodás. Vazelin meg a kocsiban. Akkor póló le, izmos felsőtest elővillant… Ez sem volt egyszerű, amíg kihámoztam magamat az övkulacsok, füllhallgatók, pulzusmérők, fejkendők rengetegéből. De egyszer már végigfutottam 12 kilit kidörzsölt mellkassal. Utána egy hétig alig tudtam zuhanyozni. Úgyhogy ebből most nem kértem.

Amikor újra elindultam, akkor hirtelen belém hasított egy dolog: azóta se ment el mellettem senki. Ez hogy lehet? Rossz felé fordultam volna a frissítőpontnál? De hát az lehetetlen, mert erre voltak eldobálva a poharak. De akkor hol van a mezőny? Most forduljak vissza? Menjek le ezen a rohadt lejtőn és ha azt mondják, hogy jó helyen vagyok, akkor meg kínlódjam fel magamat megint rajta? Végül meggyőztem magamat, hogy egy eltévedéssel még rosszabbul járnék, úgyhogy visszafutottam a frissítőponthoz. „Persze, jó felé mentél, ott lesz egy bő 3 kilis hurok és akkor majd megint ide érsz vissza”. „És hol vannak azok, akikkel együtt futottam?”. „Hát akkor ők biztos rossz felé fordultak!”.

Fasza... Felkúsztam megint az emelkedőn és futottam tovább. Bő egy kilométer után azonban földbe gyökerezett a lábam. Ott állta megint ahol a táv 7. kilométerénél: a rohadt emelkedős rész kezdeténél. Egy gond volt vele, hogy az Endomondo már 12 kili környékén járt. Csúnya és súlyos dolgok jártak a fejemben. Nagyon csúnyák.

 

De leküzdöttem megint a rohadt kaptatókat, majd bő fél óra múlva megint ott voltam a srácoknál a frissítőponton. „Srácok, nekem most hány kilinél is kéne lennem?”. Tíz és fél – jött a válasz. Ühüm… kár, hogy én már lassan 15-nél vagyok. „Ja bocs, akkor neked nem arra kellett volna menni, hanem erre”. „Most már mindegy. Azt meg tudjátok mondani, hogy a hátralévő rész mennyire szintes?”. „Nem, mi kocsival vagyunk”.

…

Utólag megnézve, onnantól kezdve egy kilin keresztül 100 métert emelkedtünk, ami végképp elvette a kedvemet az egésztől. Közben megtudtam, hogy Évi már korábban kiállt, bár ő már reggel sem volt a topon. Aztán elkezdtem érezni, hogy a jobb lábamat feltörte a cipő. Majd amikor a telefonom bemondta a 20 kilométert és én még csak a táv 15. kilijét hagytam el, akkor úgy döntöttem, hogy elég volt. A kánikula, a véres mellkas, a feltört láb és a kétszer megmásztatott emelkedős rész végkép bekebelezte a maradék harcikedvemet is. Arról nem beszélve, hogy tök egyedül futni egy versenyen az erdőben, annak tudatában, hogy a stáb és a speaker már rég hazament volna, csak téged kellett megvárnia, rettenetesen demoralizáló – bár kiderült utólag, hogy még így is voltak bőven mögöttem. Szóval a következő frissítőponton lejelentettem a DNF-t, majd egy ösvényen levágva becammogtam a célhelyre.

De legalább szép volt a befutóérem, amit nem kaptam.

Megvallom számomra néha tanulságosabb egy-egy feladott verseny...

Ez most azért, mert látom a stációkat, amik már néhányszor engem is a feladás határára vittek. Igen, a nem időben rajtoltatással kezdődik, az idegesítő (máskor tán észre se venné az ember...) futóval folytatódik... és amikor már fáj, akkor tényleg okosabb abbahagyni. Van úgy, hogy az nem a mi napunk.

Gödöllői terepről lesz még bejegyzés. Hamarosan.

...és ha írnál egy versenyről: tamas.regula@outlook.hu