Hágóvas. Ja nem, hegyi kecske… vagy mégis a hágóvas? Most éppen azon gondolkodom, hogy a kettő közül, melyiket is emlegettem többen az idei évet elindító túrán. Még az is lehet, hogy a vas kimaradt és a hágás és a hegyi kecske vitte a pálmát…
Szóval az van, hogy amikor neki indultam a székesfőváros környékén túrázók kedvenc évindító túrájának, a BÚÉK 20-nak (MTSZ pont: 49; rendező: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete, Jávor Zoltán és Kimmel Péter), akkor még nem sejtettem… Na nem azt, hogy néhol jég lesz, elvégre mégiscsak tél van, vagy mifene. Különben sem csak néhol volt....
És éppen eleget hallgattam, hogy az éjnek évadján akár még ónos is lehet az eső…
Azt nem sejtettem, hogy az előző évi két óra és tizenegy perces idő arra lesz éppen hogy elég, hogy a táv kétharmadát megtegyem. Mondjuk reggel még, úgy indultam otthonról, hogy két óra alatt simán körbe érek…
Aztán a Gyermekvasútnál a tükörjég meggyőzött arról, hogy ez nem sétagalopp lesz. Nem az lett, pedig milyen lelkesen vágtam neki a Vadaskerti-hegynek felfelé… aztán ez szép lassan múlni kezdett, mert a jég az csúszik…
Kb három éve, minden ősszel elhatározom, hogy veszek valami hágóvas szerűséget, ha netalántán hosszabb jeges úton kéne futni… aztán nem veszek. Mert cipelje a fene, meg eddig sem volt olyan vészes út sehol… meg… Kifogás az mindig van, hogy miért is sajnálom a pénzt valamire, ami lehet, hogy ritkán kell, de akkor nagyon. Ergo csak magamat szidhattam, de valahol rögtön itt az elején csúszott ki a számon, hogy bassza meg a hegyikecske!, és ez lett a nap mottója.
Azért akkor még bíztam abban, hogy valamelyik hegy valamelyik oldala futható.
Halkan jegyzem meg, hogy mivel vaksi vagyok, ráadásul olyan okból, ami miatt leginkább fókuszálni esik nehezemre, így a lejtőn nincs megállás című teljesen logikus futóelvet képtelen vagyok követni, mert az számomra egyenértékű azzal, mintha bekötött szemmel futnék. tehát akit sikerült hegymenetben megelőznöm, az az első lejtőn simán száguldott el mellettem, miközben én éppen halálféltem. Vagy megvetően voltam bátor? Nézőpont kérdése…
Aztán nosztalgiáztam egyet a Hármashatár-hegyen. Végtére is ez akék kör a kedvenc futóútvonalam nyáron. 
Most ahogy mentünk fel az adótornyokhoz volt egy kis Klondike hangulatom is. Pedig se arany, se láz, se Alaszka. De valahogy jó volt nézni a sort. [Érdekes, a fényképen, már nem is néz ki sornak…ehh]
Innen már csak át kellett korcsolyázni a Hármashatárhegyi útra.
Ott volt a túra egyetlen olyan másfél kilométere, már a Fenyőgyöngyéig, amikor futni tudtam. Aztán Árpád-kilátóhoz fel… Apáthy-sziklához le… és igazából azt nem értem, hogy hogy jutottam el odáig egyetlen esés nélkül.
Megint beton, akarom mondani aszfalt… mondhatni ilyenkor nagyon szeretem az aszfaltot, de a kellemes tavaszias napfényben, amikor a jégfoltok nedves aszfaltnak, vagy csak tócsának álcázzák magukat…
Elfáradtam. …és még hátra volt a Hárs-hegy.
Produkáltam is egy kisebb és egy nagyobb esést. Egyet a zöldön, egyet már lefelé a sárgán. [Figyelem eddig azt állítottam, hogy esésben a sárga jelzés verhetetlen. Most már hivatalosan tesztelem, hogy ki a mumus. Az állás egy túra után: K:0; P:0; Z:1; S:1; Szalag:0]
Jut eszembe, Hárs-hegy. Van ott ugye a Bátori-barlang, ami nekem különösen akkor mumus, ha a Szépjuhászné felől érkezem. Tulajdonképpen nincs olyan évszak, amikor a fahídhoz vezető út ne csúszna, vagy a sártól, vagy a portól. Ezért különösen hálás vagyok, hogy a rendezők két kötéllel biztosították a le, illetve a feljutást. Mondtam is a pontőrnek, hogy ezért mindenkit szeretek. Innen már csak le kellett jutni a Nagyrétre… Különösen szerettem a szembe jövő kutyásokat valamint kisgyerekkel bukdácsolókat, hiszen ár többen is mondták nekik, hogy feljebb is csúszik, de ők úgy gondolták, hogy aki onnan jön, az hazudik és magának akarja megtartani az élményt, így megnézik, ha addig élnek is…
Leértem. 3:16 perc… virslibe és teába fojtottam a bánatom, szidtam a hegyikecskét, és megfogadtam, hogy jövőre veszek hágóvasat (idén má’ minek, mingyá’ vége a télnek…), hacsak nem találok valami jó kifogást, hogy mégse…
lássuk, hány pont jön össze a húszból: Az itiner, mint olyan, vitathatatlanul 5 pont. Az útvonal: tökéletesen követhető volt szalagozással megerősítve: 5 pont (mondjuk, ha felsózták volna, azért adtam volna némi plusz pontokat… de nem sózták fel). A frissítés: nekem jó volt így… így: 5 pont. Ottfelejtési faktor… 5 pont, a szervezők nem nagyon adtak esélyt az ottfelejtődésre. Összesen: 20 pont a húszból.
Azé’ az a sózás… na, mindegy.*
*nagyon ps. Nem, a sózás, az nem komoly... tényleg!
