Vivicittá. Megint eltelt egy év. Az ember azt gondolná, hogy a sokadik félmaratonról nem lehet mit írni. Futottunk, beértünk, oszt kész. Lenyomtam rutinból. Meg még hasonlókat szokás mondani ilyenkor, ami valahol talán igaz, de mondhat olyat a magamfajta hobbifutó, hogy rutinból?
A tavaszi Vivicittá félmaratonja - nekem a negyedik – mindig tartogat valami kihívást számomra. Az idei úgy szólt, hogy minél egyenletesebben (sőt lehetőleg negatív splittel) és persze a bűvös száz percen belül letudni ezt a 21,1 kilométert. Persze mindig okozhat meglepetést az időjárás, a Főváros …és a tömeg. Az időjárás a barátunk volt, a Főváros a fonódó villamos építése kapcsán új útvonalat rajzoltatott a BSI-vel… a tömeg, az meg tömeg.
És akkor tudjuk le most, az elején, hogy a ruhatári rendszerét is éppen ezen a versenyen megújító BSI, ezt a csatát ugyan elvesztette, de jó úton halad… A csomagleadás patent módon ment, a kiadás hibájából meg tanulnak. Szerintem. Mondjuk azoknak ez nem biztos, hogy vigasz, akik ott álltak leizzadva a káosz közepén, negyven perceket.
Szóval, a rajt előtt mindössze egy ruhadarabon vacilláltam, a csősálon. Mert, hogy a capri, meg a vékony felső (a hosszú ujjával) talán még sok is, lesz, a kesztyű, meg a Suhanj! kendő kell, de a csősál… bevallom, tartottam a rakpart szelétől, így végül maradt.
Kettes zóna, rajt. És száz méteren belül ütköztem egy különben négyes zónás futóval, aki a záróbusztól való félelmében előre lopakodott. Ez van. Kényelmesen szaladtunk lefelé az Árpád-hídról, és nekem csak az járt a fejemben végig a Népfürdő utcában, hogy basszus, ide még vissza kell jönni…
A Bazilika mögötti visszafordítónál, már azt lehet mondani, hogy kényelmesen szétszakadt a mezőny. Lehetett szellősen futni. Néha néztem a tempót, megnyugtatónak találtam, sőt néha még lassítottam is. Tartottam, az Árpád-hídtól.
Aztán egyszer csak ott volt, éppen Budán jártunk a tizedik kilométert jelző tábla, és… és hiába néztem az órát annyira belefeledkeztem a futásba, vagy mibe, hogy nem emlékeztem, hogy a terveim szerint mennyit kéne mutatnia, hogy kényelmesen a száz percen belül legyek. Arra emlékeztem, hogy a legjobb időmet, amikor futottam, akkor 45:03 volt. De hogy mit terveztem erre a futásra? Már ismét a pesti oldalon futottunk, amire összeállt, hogy a terv a valami 47:30 alatt volt.
Rakpart, unalom. szerencsére a szél kellemes volt, nem kellett harcolni vele.
Mondjuk, a Suhanj! szurkolói pontja feldobott. Az pont jól jött ott a tizenhatodik kilométer magasságában.
Vészesen közeledett az Árpád-híd, és aggódtam. Időben jól álltam, nem is olyan meredek kaptató, és mégis, talán azért mert utoljára ezt a szakaszt a tavalyi Sparon vesszőfutásnak éltem meg… már, ha azt, amit műveltem egyáltalán futásnak lehet nevezni.
Aggódtam, aggódtam, és fent voltam.
Komolyabb lassulás nélkül.
És tulajdonképpen akkor kellett volna, hogy végelegyen, amikor leértünk a híd lábához. De, nem.
...és a szigeten, ott, a tizenkilencediket jelző táblánál, na ott, lett tele a hócipőm az egésszel.
Az valami iszonyat aljasság, hogy hallod a szpíkert, amit sorolja a célba érkezőket, és neked, azaz nekem még, karnyújtásnyira tőle, futni kell két kilométert. Hogy én ezt mennyire tudom utálni… a régi útvonal az egyenes befutóval…
Aztán csak ráfordultunk, csak befutottunk.
1:38:09
Az időmmel teljesen elégedett vagyok, a negatív split nem jött össze. Az egyenletesség? Nos a leggyorsabb és a leglassabb kilométer tempója között 27 másodperc az eltérés, de a leglassabb a rajt utáni kilométer volt.
Azt hiszem a téli alapozás jól sikerült. Az utóbbi hetek versenyei rendre másodpercekben mérhető gyorsulást hoztak, és most egyre jobban azt érzem, hogy van még bennem valahol egy komolyabb gyorsulás, csak még nagyon elbújt… remélem elő tudom csalogatni.
- a bejegyzés szerkesztett változata a sportosan.com portálon olvasható -
