Két éve ott hagytam abba, hogy mintegy négy és fél óra alatt felértem Dobogókőre, menni alig tudtam, fáztam és kimerült voltam. Mondjuk akkor még titkon azt hittem, hogy ha nagy leszek, még terepfutó is válhat belőlem. Vagy sérült… egyik sem lettem.
Azóta változtak a preferenciáim. Nem adtam fel a futást, de verseny szinten jobban szeretem a félmaratonnál nem hosszabb távokat. Rájöttem, hogy az erdőben futni jó, de nem csak a terepfutók futnak terepen, hanem a túrázók is, csak ők lassabban. És nekem ez a tempó valahol a gyaloglás és a terepfutás között, ez tetszik.
De kellett hozzá, ez a két év, hogy itt legyen az ideje az akkor megkezdett Over Piros 35 folytatásának. Szóval irány az Over Piros 50B (MTSZ: 109 pont; rendező: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete, Jávor Zoltán és Kimmel Péter).
Előre bocsájtom, hogy nem kívánok beszállni a terepfutó teljesítménytúrázó összecsapásba, mert mind a két félnek igazságai vannak. Nem is kevés. Már azok alapján, amit hallottam. Mert amit láttam, azt nem tudom kritizálni. Leszámítva, hogy többet nem nevezek előre, mert azt azért túlzásnak tartom, így XXI. században, hogy az utolsó két hétben, nem lehet nevezést átadni. Nem visszalépni. Átadni. No mindegy…
Most kéne azt írni, hogy ragyogó délelőtti napsütésben gördült be a busz, a gőzölgő bográcsokkal szegélyezett úton Dobogókőre, ahol…
Lényegtelen. Megérkeztünk. És az a faramuci helyzet állt elő, hogy vagy el tudunk indulni előbb, vagy átmegyek Vukba azaz éhes leszek és fázni kezdek. És, ha én hisztis vagyok, az elviselhetetlen….
De, szerencsénk volt, mert elrajtolhattunk korábban, azzal a kitétellel, hogy a csomagunk, fél kilenc körül érkezik Budaörsre. Gyors számolás erős túratempót, azaz kilenc és tíz óra közötti ötven kilométert terveztünk… a fél kilenc tökéletes. merthogy a terv egyetlen sarokpontja az volt, hogy világosban érjünk Nagykovácsiba.
Most már tényleg elindítom magunkat Dobogókőről Budaörsre.
Mondjuk az első két kilométeren el is vitt minket a lejtő, úgyhogy utána gyorsan visszafogtuk magunkat, elvégre fusson az, akin rajtszám van. Ennél a tempónál nem gond a jelzések követése, és ugye nagyon nem kell memorizálni, hogy milyen jelzést kövessünk.
Csak a piros.
Pilisszántóról kifele egyszercsak ott van valami, aminek nem kéne ott lennie. Feltételes ellenőrzőpont? Itt? De nem. Ez egy frissítő volt. Köszöntük nem éltünk a lehetőséggel. Később azt hallottam, hogy itt volt némi vita, hogy a túrázóknak jár-e frissítés, mi nem tapasztaltuk.
Aztán Csévi-nyereg.
Itt a pirosnak egy olyan szakasza jött, ami még nekem kimaradt. Nem nehéz ilyet találni. A Vörös-hegyi-nyeregnél rácsodálkoztam a kilátásra. Aztán lekocogtunk a Kopár csárdához.
Itt ittam. Azért szólok, mert ez rám nem jellemző, de most volt bennem valami, ami arra késztetett, hogy többször is frissítsek az út során (jelzem mindössze három energiaszeletet és egy liter vizet vittem magammal), ami azért vicces, mert nem olyan tempóban mentünk, hogy vészesen fogytak volna a tartalékaim. Az első szakasz, ami ennél a tempónál megdolgoztatott a Hosszú-árok és a Nagy-Szénási emlékfal közötti emelkedő. Bár inkább csak bámészkodtam. Ennek a szakasznak az utolsó száz méterén jártam már. Egyszer. Amikor letévedtem a kékről…
Eltelt négy óra. Időben voltunk. Le Nagykovácsiba. Ezt a szakaszt Peti kicsit megszenvedte, mint utóbb kiderült a combhajlító izma kicsit rendetlenkedett, így a plébánián megivott egy magnéziumot.
Mondjuk Nagykovácsiban majdnem kimaradt az ellenőrzőpont, mert ugye ha „csakapiros”, akkor olvasni luxus, nekem. Még jó, hogy kettőnk közül valaki figyelt.
…és a világos kitartott Juliannamajorig.
Köszönhetően a korai indulásnak, erőlködés nélkül tartani tudtuk a tempót, és a tervet… sőt! Ott aztán a rövid ujjút lecseréltük hosszúra, illetve előkerült a fejlámpa.
Bevallom a Fekete-fejhez vezető utat, ha nem ismerem én fix, hogy lekeveredem róla… komolyan.
Mondtam már, hogy nem szeretek sötétben az erdőben kóricálni? Azért megnyugtató volt, hogy ismerős terepen kellett ezt tenni, nem úgy, mit annak a háromtagú, ünneplős családnak, akikkel, már a János hegyről lefele futottunk össze és éppen a várost keresték. Szegények. Nekik tényleg szar lehetett a kaland… Nekünk meg még volt egy tízesünk hátra. Így sötétben inkább nem tippeltünk hozzá időt. Viszont erre a tizesre tartogattam a második energiaszeletet.
Makkosmária, Végvári-szikla… és egyszerre valami karácsonyi hangulat a távolban. Mondok magamnak ezek kint felejtették a díszítést tavalyról, most meg már végképp bűn lenne leszedni… de nem. A futóknak lett mécsesekkel feldíszítve az erdő, hogy erőt adjon az utolsó négy kilométerre. Szívet melengető. Kár, hogy telefonnal lehetetlen jól fényképezni.
Aztán, ha egér lennék, láthattam volna tündért a piktortégla üregeknél, de így csak néhány denevérrel találkoztam. Aztán lebóklásztunk, hogy az itinerben egyszerűen csak „kellemetlenül sziklás, vízmosásos ösvény”-ként emlegetett szakaszon bukdácsoljunk. Na, ez az a rész, ami világosban ijesztőbb.
Már csak Budaörs van hátra. …és az indulás után 8:53:48-cel a célban.
Miközben kapjuk az oklevelet, megérkezik a csomagunk. Tökéletes időzítés.
Jól esett a túra, és nem hiányzott a rohanás. Főleg, hogy a csütörtökön átvett null kilométeres cipőmet avattam.
Egyből ötven.
Így mulat egy magyar úr.
Értékeljünk: Itiner: a szöveg ugyan sok, de a táblázatos rész olyan ahogy szeretem a 5 pont. Útvonal: Még sötétben is jól követhető volt, bár kár, hogy pont Budaörs környékére nem jutott a fényvisszaverős szalagból (vagy ellopták a helyi népek) 5 pont. Frissítés: Ettem, ittam, a magammal vitt vizet megsétáltattam, a célban virsliztem. 5 pont. Az ottfelejtési faktor: Az nem volt. 5 pont
Pontozható plusz: nos track van a teljes távra (akinek kell vagdosson magának rövidebbet), a pontnyitás futóbarát (naná, hiszen egyben terepfutó verseny is), így összesen: 20+2 pont.
ami a földet tapodta: Asics Gel Fuji-Trabuco 4 GTX;
ami támasztékul szolgált: Quechua Arpenaz 200;
a csomag: Quechua Diosaz raid 10 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220