Tavaly a célba érés utáni fáradtság és kimerültség ellenére is tudtam, hogy ide vissza kell jönni. Ezen az úton végig kell mennem újból. ...és újból. Olyannyira egyértelmű volt a visszatérés, hogy az egyéni, a nem szervezett formában történő teljesítést tervezgettük futótársaimmal…
Sajnos ez, a rengeteg futóesemèny és egyéb program miatt nem valósult meg. Mire lett volna lehetőségünk, beindult a vadász szezon, aztán jött a rossz idő és jöttek a kifogások. Így maradt a teljesítménytúra, amit először áprilisi tréfának gondoltak a többiek, már a dátum miatt, de januárban, ahogy lehetett, elsők között neveztünk. A csapatból kilencen!
Ezt megelőzően, állandó futótársnőimmel beneveztünk a BSI Balaton Szupermaraton rendezvényének betétszámára, a féBalatonra. Két nap alatt lefutni 93 km-t, a fél Balatont.
Az csak a VérKör nevezés után jó pár héttel tudatosult bennem, hogy a két esemény között nem két hét van, ami önmagában sem sok a távokat tekintve, hanem csak egy. Viccelődtünk is vele, hogy majd levezetünk a VérKörön.
Jó lesz az nekünk…
Többen nem tartottak normálisnak, már külön-külön nézve az eseményeket se, de így meg pláne.
Így esett, hogy Adrival és Szilvivel, akikkel tavaly is együtt vérköröztünk, az előző hétvégi 93 km-rel a lábainkban, vágtunk neki a 77 km-es túrának.
Fél órával később rajtoltunk, mint terveztük, de ez nem okozott gondot senkinek. Az már inkább (lelkileg), hogy a fordított irányban...
A kiírást úgy értelmeztük ugyanis, hogy az előző évhez képest fordítva, és nem az alap túrához viszonyítva…. és erre is készültünk.
Tempós gyaloglással, beszélgetve indultunk el. Peti cca. 1-1,5 km után elköszönt és futásra váltott. Hamar kialakultak a tempópárok. Mi Szilvivel (a Balatonon is együtt futottunk, sőt az UB-n is trióban) kényelmesen, ráhangolódva a távra, bandukoltunk, időnként kocogásra váltva, amikor a többiek kezdtek távolodni. Az első ellenőrző ponton gyors frissítés, vetkőzés, cipő-zsák igazítás.
Adri és Mariann elhúztak, a fiúk is egy idő után, így Szilvivel kettesben maradtunk a következő 22 km-en. Élveztük az erdő csendjét, kölcsönösen szurkoltunk a mellettünk elfutóknak, volt, akikkel pár szót váltottunk és kocogtunk. Itiner nélkül mentünk, mondhatni emlékezetből. Ismerősek voltak az ösvények, az emelkedők. Jó érzés volt. Kicsit elbizonytalanodtunk egy kereszteződésben. Tavaly ott fakitermelés zajlott éppen, így fent a gerincen mentünk, míg most a völgyben, a kövek-faágak között, a vízmosásban haladtunk. Így még érdekesebb volt.
Szokás szerint beszélgettünk. Na meg 1-1 helyszínt lefotóztam… csak, hogy legyen kép a blogbejegyzéshez.
Még az OKT pecsétjét is kipróbáltuk Mindszentpusztán…. és jutott idő az aggódó, szurkoló üzenetek megválaszolására is. Kathrin (UB-triónk harmadik tagja) aggódott, hogy sérülésmentesen teljesítsük a távot. Előző héten ő is futott a kétnapos balatoni turnénkon, így tudta, hogy milyen terhelést kaptunk.
Újból hosszabb futás következett, már várva a murvás utat, ami bevezet Szentgyörgyvárra, és amit tavaly nagyon nem szerettem. Az ellenőrző ponton (21,9 km) ugyanolyan nagy szél volt, mint tavaly. Pecsételés, gyors ivás, kis pakolás és indulás tovább. Időben jobban álltunk, mint egy éve, ez újra futásra ösztönzött minket. Átbeszéltük, hogy mi az, ami mellett tavaly elfutottunk és mit szeretnék most megnézni. Jöttek az emlékek: Itt vesztette el Csabi tavaly a pecsételő lapját. Itt fordult vissza érte.
Gyönyörű útvonalon haladtunk Gánt felé, majd hosszú, homokos szakaszon. Akkor már nagyon meleg volt. Szilvi már jó ideje várta a pontot, a kúttal.
Meglepetésünkre a pont előrébb volt most, így ott nem is időztünk, mentünk tovább a kúthoz. Onnan hosszabb, meredek szakasz jön, előtte inni, vetkőzni akartunk. Na meg egy kis jégzselé is kellett, mert Szilvi lába egyre jobban fájt.
Újabb meglepetés volt, hogy találkoztunk a Fiúkkal. Csabiék hamarabb továbbindultak, míg Csongor csatlakozott hozzánk és jött velünk végig.
Felérve a fenyvesen át a tetőre, egy sík tisztásra jutunk. Itt meg is álltunk rácsodálkozni a természet szépségére egy fotó erejéig, meg inni pár kortyot. Kellett, mert egyre melegedett. Ráadásul az előző éjszakai négy órányi alvás miatti fáradtság kezdett kijönni rajtam. Leültem a fűbe és elkezdtem szavalni, hogy Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét - hisz valóban ezt csináltam.
Rövid ideig tartott csak a romantikázás, mentünk tovább. Konstatáltuk, hogy nem vagyunk még a táv felénél sem.
Újból ismerős volt a táj, vártuk a kilátót. Vagy az egy másik túrán volt? Vártuk a balkanyart be az erdőbe és a kanyargós, lejtős ösvényt. Szilvivel futottunk, Csongor jött utánunk tempósan és a következő emelkedőnél beért. Ez volt a menet az elkövetkező sok kilométeren…
Csákvár. Különböző felekezetek templomai, a kastélypark és a végeláthatatlannak tűnő szakasz a Vadászkápolnáig. Közben meséltünk Csongornak a településről, és az útvonal további részéről, majd feltöltöttük vízkészletünket és magunkat is a nyomós kútnál. Jó érzés volt, hogy tudjuk, melyik működik, és az hol van pontosan.
A kápolnánál ellenőrző, és frissítőpont. Kedves pontőrök, hot-dog, terülj-terülj asztalkám. Evés-ivás, zsákrendezés. Elsősegély egy túratársnőnek (sokan küzdöttek vízhólyaggal, lábfájással).
Kellett az energiapótlás, de indultunk is tovább, mivel újabb emelkedők vártak ránk.
Az órám merülőben volt, tölteni kellett. Felcsatoltam a zsák övpántjára, rá a powerbank-ra, azt pedig a nadrágom derékrészébe, hogy ne csúszkáljon. Az emelkedő tetején ittunk pár kortyot, majd futás lefelé. Egyszer csak észrevettem, hogy nincs meg a töltő. Vissza nem mentünk érte, hiszen hosszan eljöttünk már onnan, ahol kieshetett, így abban reménykedtem, hogy a mögöttünk jövők megtalálják. Élénkzöld színe segített is és pár kilométer múlva hozták is utánunk...
Nagy öröm volt, hogy áttérhettünk a kétoldalas A4-es itiner másik oldalára.
Nagyon figyeltük a jelzéseket, az utat és az itinert, hogy megtaláljuk azt a kis ösvényt, ami mellett tavaly elfutottunk és tettünk egy jó nagy kerülőt Vérteskozmára beérve. Most megtaláltuk. …és egy kellemes, lejtős, de köves úton ereszkedtünk le a betonútig. Kicsit kizökkentett a „lesifotós”, akinek kis híján sikerült megörökítenie a pofára esési kísérletemet, de mire lencsevégre kapott, már visszanyertem az egyensúlyomat és próbáltam valamennyire mosolyogni is. Főleg, hogy tudtam, a kb. 2 km-es aszfaltos szakasz után a Sárkánylyuk völgybe érünk. Az egyik legszebb része ez az útvonalnak.
A völgyben keresztbe dőlt fákon kell átmászni, kisebb-nagyobb köveken átbukdácsolni, és tényleg olyan mintha a Sárkány rakta volna le mindezt. Próbatételnek. Szerintem, egyébként, ott leselkedett a szikla mögött most is. A völgy bejáratánál, mintegy hódolva a Sárkánynak, elkészült az 50-es fotó. Tavaly többünknek az 50 km volt, az addig megtett leghosszabb túra-futás táv, és terveztünk egy fényképet, ezt megörökítendő. Akkor azonban átfutottunk azon a részen, de most pótoltuk a képet.
Nagyon szerettem volna már a következő pontra érni. Jó lett volna letudni minél hamarabb az emelkedőket. Ezen a cca. 10 km-es szakaszon több az emelkedő, mint a lejtő, és bár ez a tendencia a pont után is folytatódik, de azért csak jó volt odaérni. Idén is fantasztikusak voltak az ottani pontőrök. Tapsoltak, volt kereplőjük, gratuláltak, megkaptam az iso italt, amit Csabi otthagyott nekem, ehettünk lekváros sütit, többször rákérdeztek, hogy van-e elég vizünk. Igyunk, vigyünk. Siettettem a többieket, hogy induljunk gyorsan tovább, mert a Mária-szakadék mumusként lebegett előttem. Sötétedés előtt szerettünk volna mindenképp azon a részen átérni.
Sajnos már jó pár kilométer óta fájt az achillesem, aminek az elkövetkező emelkedők nem tettek jót. Szilviék gyalogoltak tempósan, én meg kocogtam. Akkor nem fájt.
Később azonban már fájt a futásnál is…
Na de, ne rohanjunk ennyire előre. A szakadék előtt van egy emelkedő, amire nem emlékeztem, hogy ennyire hosszú. Ezt mindhárman zokon vettük. Könnyedén megtaláltuk a fába vésett Mária képet, a szakadék „bejáratát”. Előtte nem sokkal találkoztunk Gerzsonékkal, akik vidáman, de lábfájással rótták a kilométereket.
Tériszonyosoknak nem ajánlom ezt a szakaszt. Szilvi haladt elől, erős tempót diktálva, figyelmeztetve a csúszós kövekre, a kiálló gyökerekre. Keskeny ösvény, balra a mélység, jobbra fák, domboldal. Gyönyörű és egyben félelmetes is. Némi kis kanyargás, majd fel a csákányospusztai ponthoz. Itt csak a kötelező pecsételés, fejlámpa előkészítés, elcsodálkozás, hogy többen fordított irányban jöttek, nem a szakadékon át! …és mentünk is tovább. Természetesen egy emelkedővel indítva. A tetején visszahívtam Petit, hogy tudja, mire számítson, mennyit kell, hogy várjon ránk, hiszen ő már rég’ célba ért. Ezúton is köszönjük, hogy megvárt és hazafuvarozott bennünket.
Csongor is fáradt már nagyon. Nem csoda, túl voltunk 60 kilométeren. Elege volt a fákon át, vagy alatt mászkáláson, az emelkedőkből. Mi tudtuk Szilvivel, hogy mi vár még ránk. Ő is fáradt egyre jobban. Néha elbizonytalanodtunk, hogy merre is kell menni. Elhaladtunk a Rockenbauer emlékfa előtt, majd a Szarvas kútnál. Felismertem az emelkedőt, amit benéztünk tavaly és vártam a hosszú vízmosást, meg a sittes, téglás szakaszt Vértessomló előtt. Beérve a településre felélénkülünk. Felüdülés az aszfalt a lábunknak. Hamar megtaláljuk az ABC-t, lefotózom a kódot, Csongor telefonál. Én beszélek Petivel, üzenek Mariannak. Ők már régen beértek. Nagyon jót mentek Adrival. A Balaton után főleg szép teljesítmény. Csabiék még úton.
Megyünk befele az erdőbe ismét, gyorsan haladunk. Mégis egy örökkévalóságnak tűnik az erdőn átérni, aminek a másik oldalán a Majki tó és Oroszlány van. A tónál megtorpanunk, hogy hol is kell átmenni, de egy elemlámpa fénye segít. Az őr Hajrá Vérkörösök! kiáltással üdvözöl minket. Már nincs sok, biztatjuk Csongort. Egymást meg azzal, hogy csak a Remeteség melletti emelkedőn kell felmenni, aztán majdnem sík a terep. Innen aszfalt végig.
Reggel erre jöttünk. A 75. kilométernél járunk, Szilvivel futunk. Vagy valami hasonlót mímelünk. Tavaly is ott kezdtünk el futni. Most fáj. Alig bírom emelni a lábaimat.
Közeledünk a sportcsarnokhoz, ki akarunk kerülni egy csoport fiatalt, akik láthatóan túl jó hangulatúak. Nem sikerül. Két hullafáradt, csapzott kinézetű nő fut az éjszakában… egy hátizsákos magas fiú meg gyors léptekkel követi őket. Érdekes látvány lehettünk. Jön a kérdés, hogy honnan futunk? Oroszlányból – felelem. Amire nagy a nevetés, hisz Oroszlányban vagyunk. Egyiküknek leesik, hogy mi „túrások” vagyunk. Sok sikert kívánnak és a többit már nem halljuk… talán jobb is. Már csak pár száz méter…
Lélekben már készültem, hogy fel kell futni az első emeletre, a célba, de kellemes meglepetés volt, hogy a csarnokban, a földszinten volt a befutó. Nem is akármilyen! Tapsoló, éljenező emberek, fotózás, érem, oklevél, öröm.
Hihetetlen érzés.
Megint megcsináltuk.
Levezettük a félBalatont a VérKörön… Túlélhető, de legközelebb nem bánnám, ha több idő lenne a kettő között egy kis regenerálódásra.
Zárszó:
Valahol 50 km után, eltűnt kb. 2 óra az életünkből. Amivel nem tudok elszámolni. Ennyivel korábban gondoltam, hogy beérünk. Minden esélyünk megvolt rá. Addig nagyon jól haladtunk, a többszöri meg-megállás ellenére is. Utána azonban, főleg ahogy besötétedett, a fizikai és a lelki fáradtság, helyenként a fejlámpás óvatoskodó haladás, valahogy felgyorsította az idő múlását. A vége felé pedig már kifejezetten dühített, hogy nem haladunk gyorsabban. Akkor azonban már hiába voltam ott fejben, a lábaim egyre kevésbé akartak vinni.
Elfáradtam, elfáradtunk…
De ez a 77 km is - újra - a mienk!
Fotók : VérKör TT, Katona Csongor és saját
