A Budapesti Fogaskerekű vasút, azaz a fogas a Városmajortól közlekedik a Széchenyi-hegyig. A pályahossza 3733 méter 315 méter szintemelkedéssel. A menetideje 14 perc. Nem olyan sok ez, mondhatná az ember… pedig de.
Különösen akkor, ha futva próbálja meg megelőzni, vagy legalább tartani vele a tempót, és ebben az sem ad jelentős könnyebbséget, ha nem a végállomástól, hanem az első megállótól indul. Nem mondom, így lehet nyerni a szintemelkedésen. Elvileg, de mivel nem a talpfákon fut az ember, így az út is kicsit hosszabb… olyan 4,3 kilométer. …és a szintemelkedés… nos az is tíz méterrel több.
Mondjuk nyolc éve, amikor elkezdtem futni, ezt a távot még síkon se vállaltam volna be, nem hogy hegynek fel.
Ez a nyolc év meg azért fontos, mert abban az évben született Kropkó Jázmin (érdemes e nevet megjegyezni!), és ennek a kicsi lánynak néztem a hátát bő három kilométeren keresztül. Majd amikor megelőztem, még volt ereje mosolyogva hajrázni nekem, aki kb kétszer akkorákat lépek, mint ő.
Igen, ez a körülményes bevezető arról akar szólni, hogy szeptember utolsó napján, négy év szünet után a Hegyvidéki Sport újra megrendezte ezt a nem kis kihívást tartalmazó versenyt. Azzal a nyugodt tudattal neveztem be, hogy a hátam mögött volt az előző héten egy sikeres négy kilométer Soroksáron, és egy talán még jobban sikerült tíz kilométeres NATO futás. Nem bíztam el magam. Úgy voltam, hogy ha fél óra alatt felérek az már jó.
Néztem a gyülekező embereket. Sok ismerős arc, sok jó futó. Na ja, egy pénzdíjas versenyen alap az erős mezőny, ami azért jó, mert valahogy jobb teljesítményre sarkallja az embert még akkor is, ha az esélytelenek nyugalmával indul.
Szóval ott álltam a rajtban, a János kórház megállóban és vártam, hogy elrajtoljon a mezőny. Nem kezdtem el rohanni. Elvégre fel kell érni. Akkor szúrtam ki a kicsi lányt. Milyen édes – gondoltam, és arra tippeltem, hogy négyfős váltóban fut.
Lassan fogytak a méterek, lényegében előzgettem a lassabbakat, meg engem is előztek a hátrábbról indulók. Elhagytuk az első kilométert, meg az első váltópontot, a kicsi lány még ott fut előttem. Na jó, akkor két fős váltóban fut…
Amikor először belesétáltam az emelkedőbe, ő akkor is futott.
Erőt merítettem a látványból. Megint futottam. Megint gyalogoltam. Megint futottam… Közben elátkoztam magam, hogy ilyen hülyeségre vállalkoztam. A második kilométer végére magázódtam magammal. Az izzadtság csöpögött a szakállamból, és úgy éreztem, hogy soha nem lesz vége. De a kicsi lány ott volt előttem.
Elhagytuk a második váltópontot, és még mindig pályán volt. Elámultam. Lélekben feladtam a félórás tervet, azt hogy Jázmint utolérjem… mindent. Egyszerűen csak a végét vártam. Vagy jártam.
Jött a harmadik, kicsit barátságosabb kilométer, itt még lejtő is akadt. Itt kellet volna gyorsítani, de én inkább pihentem, hogy maradjon némi erőm a végére.
Aztán már csak az órát néztem… nem, azt, hogy milyen tempót megyek, hanem azt, hogy hány méter lehet még hátra. Nem érdekelt semmi más, csak, hogy beérjek, hogy legyen már vége.
Gőzöm sincs, honnan volt erőm az utolsó háromszáz méteren öt percen belüli tempóra gyorsulni…
Át a célkapun. Vége.
Tulajdonképpen, és magamhoz képest fantasztikus idővel. 25:43
Persze, hogy nem sikerült megelőzni a fogast, de legalább a következő szerelvénnyel egyszerre értem be.
Késett.
Átvettem a csomagom és megtaláltam a rendezvény egyetlen hibáját, nem találtam a célban egy sátrat legalább, hogy megszabaduljak az átizzadt gönceimtől. Lehet persze, hogy én voltam a béna… megoldottam.
Úgy látszik a szeptember ilyen öltöző mizériás hónap.
Egyébként meg tényleg csak dicsérni lehet az eseményt, úgyhogy jövőre újra megpróbálom… egyvégtében lefutni. Utoljára a kékes csúcsfutással voltam így.
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
A szintemelkedés (ahogy az órám mérte):
cipő: Asics Gel GT-2000 4-es
óra: Garmin FR 220
A fotókat rólam, az esemény FB oldaláról vettem kölcsön, köszönet érte a Hegyvidéki Sportnak.
