Szeretem a futóversenyek hangulatát, legyen az párszáz fős kis verseny vagy ezreket megmozgató nagy. Persze mindegyik másért jó. De leginkább azért megyek versenyre, hogy lássam, hogy éppen hol tartok, mert versenyhelyzetben másképp teljesít az ember, mint amikor csak kimegy szaladgálni ide, a temető mögötti erdőbe.
Persze, az utóbbi években, a futóversenyek helyett a teljesítménytúrák kaptak prioritást, de azokon is megpróbálok futni, vagy legalább kocogni. …és előttem egy nagy vállalás március végén. Talán ezért is volt az, hogy a szokásos márciusi versenyszezon kezdés előtt elmentem a Futapest Klub versenyére.
A Futapest, mondhatni rövid, de embert próbáló versenyeket rendez, és kimondottan erős korosztályos mezőnyben kell magam megmérettetni.
Így vasárnap reggel hévre szálltam, és irány Pomáz.
Nem voltak nagy terveim. A táv tizenkét kilométer, a szintemelkedés négyszáz méter… kiegyeztem magammal, hogy ha egy hatperces átlagtempót tudok tartani, az már jó.
Bár az útvonalat nem ismertem, azért a helyi terepviszonyokról volt némi elképzelésem a teljesítménytúrákról.
A Futapest rendezvényeit amolyan családias versenynek minősítettem sokszor, de be kell látni, hogy a két távon elinduló háromszáz ember már kicsit túlnőtt ezen a jelzőn. Ráadásul a mezőny évről évre erősebb. Én mondjuk szeretek erős mezőnyben futni, mert ugyan kisebb az esélye egy korosztályos dobogónak, de kihozza az emberből a jobb teljesítményt.
Mint kiderült a rajtban az anyaegyesületemet, a Pénzügyőr SE-t, négyen is képviseljük a hosszú távon. Az meg mindig öröm, ha az egyesületből nem egyedül indul az ember.
A februárhoz képest csak kellemesen hűvös időben kikocogtunk a rajtig… Így, bemelegíteni se nagyon kellett, és egyszer csak rajt… és nézem a videót baromira kényelmesen és hátulról indultam.
Azt kell mondanom, hogy szerencsés a rajthelyszín, mert nem kellett rögtön libasorba rendeződni, volt hely a futásra és eléggé megnyúlt a kígyó, hogy az ösvényeken már ne zavarjuk egymás. Aztán irány fel… immár libasorban. Kiszúrtam, hogy nem sokkal előttem fut Zólyomi Kinga (ő lett a női második, sok versenyről ismerem) gondoltam, ha nagyjából az ő tempóját tudom tartani a verseny első felében, akkor egész szép befutóm lehet. Nem tudtam tartani. Úgy öt kilométer körül, a kidőlt fákon átlépdelve, átugrálva haladtunk elvesztettem szem elől… és nem azért mert kanyargós volt az út. Egyszerűen az van, hogy a túrázás során leszoktam a felfelé futásról. Van az emelkedőknek egy olyan szöge, amikor az agyam kiadja a parancsot, de a lábam nem engedelmeskedik. Nincs mese, bármennyire is fájni fog, vissza kell térnem a Hármashatárhegyre, meg a Rétes-körhöz…
Ráadásul a bot is baromira hiányzott.
Mondjuk, ha tudom az útvonalat, akkor több erőt is beletettem volna…. elvégre a hatodik kilométere elértük a tetejét, és onnan már tényleg csak futni kellett.
Most először, a jegeces lejtőn éreztem meg azt, amit a terepfutók mondani szoktak, hogy a lejtőn azért kell hosszúkat lépni, mert a kevesebb talajfogás biztonságosabb futást ad. Tényleg.
A Lajos-forás előtt éles kanyar és frissítőpont… innen meg már nem csak ismerős volt az út, hanem emlékeztem is rá. Lehet futni, csak a bokatörést kell elkerülni. Élveztem a lejtőt, nem zavart a sár… Bezzeg tavaly, a Cseh Tamás emléktúrán, hogy utáltam ezt a szakaszt… Igaz, akkor felfelé kellett jönni a hóban. És akkor szebb volt a turistaház is.
Ki is teszek egy tavalyi képet, elvégre az ember nem ér rá fotózni futás közben.
Élvezetem a futás minden méterét. Ráadásul láttam, hogy a tempóm jobb a vártnál… és ez még csak javult.
Persze, ekkor már a mezőny eleje rég a célban volt.
Mondom én, hogy erős. A győztes, mintegy négy kilométert vert rám, kb akkor ért be, amikor a lejtőre fordultam, a korosztályom legjobbja, meg akkor, amikor a turistaházhoz értem.
Mindenesetre, hála a lejtőnek megfutottam az eddigi leggyorsabb kilométeremet.
És amit végképp nem hittem volna, hogy az utolsó kilométereken előzni fogok.
Aztán vissza az aszfaltra, a célegyenesbe… és egy (azóta tudom, hogy 16 éves) srác, akivel az emelkedőn még egymást kerülgettük, úgy húzott el mellettem, mintha állnék.
Ez régebben bosszantott volna, most csak hajráztam neki.
Célkapu. 1:05:37
Ahhoz képest, hogy milyen keveset futottam ezen a télen, igazán jó eredmény.
Összetettben ez a harminchetedik helyre jó, az ötven pluszos korosztályban meg a hetedikre.
Az eredményt még megvártam, az eredményhirdetést már nem. Elégedetten indultam haza, azzal, hogy még legalább két Futapestes versenyt be kellene iktatni az évbe. Mert jólesik.
Az útvonal, ahogy az órám mérte:
A szintrajz, ahogy az órám mérte:
ami a földet tapodta: Salomon Speedcross4;
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
* befutókép: Futapest - Koren Tamás
