A BSI tavaszi nagy versenyén a BSZM néven közismert Balaton Szupermaratonon sok sportolónk képviselte a Pénzügyőrt. Volt, aki egyéniben, voltak, akik párban, voltak, akik valamelyik résztávon.
Rengeteg beszámoló futott már át a kezemen, és remélhetőleg még rengeteg is fut. Nehéz ilyenkor választani. Mégis én egy olyan beszámolót adnék itt közre a blogon, ami talán sokaknak, akik maratonról álmodnak lehet motiváló. Az viszont ki kell hangsúlyoznom, hogy Rita nem a nulláról indult tavaly, amikor elhatározta, hogy maratont fog futni. Kellő alapokkal (értsd sok éves futómúlt) vágott neki tavaly a félmaratonnak, a 30 kilométernek, és utána most a maratonnak.
De most inkább olvassuk azt, hogy hogy ő hogy élte meg ezt a történetet. Jöjjön egy Maraton+ beszámoló.
A futást nem most kezdtem, már évek óta futottam, általában rövidebb távokat kisebb-nagyobb kihagyásokkal. A félmaraton már évek óta tervben volt, de végül 2016 októberében döntöttem el, hogy nekiállok és most már tényleg ismét rendszeresen fogok futni, legyen már meg az az áhított félmaraton!
2017-ben ennek fényében futottam. Hetente általában 3x, egészen nyárig, amikor is kicsit több időm lett és rákaptam a heti 4x futásra. 2017. szeptember elején pedig magam mögött hagytam az első 21 km-es távot!
Rendkívül élveztem azt is, még abban a hónapban futottam még egy félmaratont, majd 2 hétre rá egy 30 km-es távot a 2017-es Spar maratonon!
Novemberben aztán jött még egy félmaraton és akkor úgy gondoltam, 2018 lesz a maraton éve.
Szépen felkészülök rá és 2018 októberében majd lefutom az első maratonomat a Spar maratonon.
Decembertől ennek fényében kezdtem edzeni, heti 5x, heti 40-50 km közötti távokat. Aztán valahogy úgy éreztem, megy ez nekem, minek várjuk októberig. Így a cél a márciusi Spuri szupermaraton lett, és ha már lúd, legyen kövér, nem a Maratonfüredet, hanem a Maraton+-t választottam, 43,6 km, Badacsonytól Maratonfüredig.
A január, február és március is úgy telt, hogy mentem, a saját kis edzéstervem szerint, heti 5x, egyedül, -10 fokban és esőben is, kitartóan.
Havi közel 200 km-eket futottam a cél érdekében. Hullámzó volt az elképzelésem azzal kapcsolatban, meg tudom-e csinálni. Bár tudtam, hogy sok minden fejben dől el, pláne, ha ez ember fizikálisan igyekszik felkészülni, de olykor azért elbizonytalanodtam. Próbáltam nem gondolni arra, mi lesz március 24-én! Én nem pörgettem le magamban az eseményeket előre, inkább nem is gondoltam rá, mindig csak az adott hét edzéseire gondoltam.
Aztán elérkezett a nagy nap!
Minden nagyon jól alakult! Március 23-án már lementük Balatonfüredre. Leértünk, a szállásunk megvolt, jó volt! Másnap elértük a vonatot, eljutottuk Badacsonyba! Nem késtük le a rajtot! Ez is megvan!
Már csak az indulás volt hátra és eljött persze ez a pillanat is!
Nekiindultam, tudtam, hogy a saját tempómban kell haladnom, semmi másra nem figyelni, csak magamra (mármint a futás kapcsán) és élvezni! Ha pedig jönnek a holtpontok, megpróbálni úgy átvészelni őket, ahogy olvastam róluk!
Erre aztán nem volt szükség! Az első 20 km úgy repült el, hogy észre sem vettem. Aztán 25 km-nél már éreztem, hogy futok egy ideje!
35 km-nél kicsit fájt a bal csípőm, ekkor jött a „Gyerünk Rita, nem fáj… nem fáj!” felkiáltás, amin még én is nevettem!! Tisztára Rocky Balboa-nak éreztem magam!
Ekkor futott el mellettem egy srác, megkérdezte, hogy vagyok, bírom-e? Mondtam neki, hogy innen már bármi történik is, bevonszolom a testem a célba!
De nem kellett vonszolni!
Ugyan a 37 km-től már szükségem volt egy kis motivációs zenére, addig zene nélkül futottam, hallgattam a madarakat, a Balatont, a többi futó beszélgetését.
A 40 km-nél pedig már konkrétan olyan eufória lett úrrá rajtam, hogy a zenére táncolva futottam (akkor már nyilván a tempóm megengedett néhány lazább táncmozdulatot is) tovább és hívtam a családot, hogy „készítsék elő” Natasát, a lányomat, mert megbeszéltük, hogy a célba együtt fogunk befutni!
Mosolyogva, kiabálva, hogy „megcsináltam”, futottam a célegyenesbe, elkaptam a lányom kezét és az utolsó pár métert együtt tettük meg!
Óriási élmény volt! Végig a 4 óra 50 perc élvezetes volt.
Igazi örömfutás! Egyszer sem éreztem, hogy "mit keresek én itt", a holtpontok is elkerültek. Persze a végére azért már elfáradtam!
Biztos, hogy lesz még folytatás!
Mit is mondhatnék, azon túl, hogy gratulálok, és remélem sokakat motivál a történeted. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy az a csípőlázadás ott a harmincötödik kilométernél… az valószínűleg egy holtpont volt.
Remélem a Vivicittán találkozuk!
