Donát Ljubjanában futott maratont a hétvégén. …és amikor a beszámolót olvastam, Arkagyij Rajkin legendás mondata jutott eszembe: „Válámi ván, dé nem az igázi…”
Bár ezt már írhattam volna az előző posztban is. Úgy látszik, hogy ez az október ilyen beszámolókat hoz… [regulat]
De inkább Donát meséljen erről az általa csak K.O. maratonnak nevezett futásról:
Igazából írni sincs kedvem erről a versenyről és minél előbb el szeretném felejteni. Nem, nem Ljubljanával volt bajom vagy a versenyszervezéssel…
Tavalyi évben kimaradt a maraton. Idénre, Peti barátommal ismét egy külföldi versenyt néztünk ki, így tavasszal motiváltan, újult erővel kezdtem meg a felkészülést.
Pénteki megérkezésünkkor 20 fokos napsütés várt, ami ki is tartott vasárnapig. Egyrészt örültünk, másrészt fanyalogtunk, hogy ez meleg lesz… Még aznap elmentünk a rajtcsomagért, benne egy márkás technikai hosszú ujjú felsővel és egy nagy sporttáskával. A szombat egy kis városnézéses akklimatizálással telt. Meglepődve tapasztaltuk, hogy itt mindenki bringával jár. Mindenhol bringasávok a járda és az utak mellett. Messze vagyunk még ettől…
Végre egy verseny, ahova nem kellett rohanni a rajthoz, mindez az óraátállításnak és a 10:30-as rajtnak volt köszönhető. De cserébe már szépen sütött nap, és közelítettük a 22 fokot… Fejben próbáltam összerakni a tempót 6–6’20”-as ezrekkel, mert ha jó napot fogok ki, akkor négy felet is tudok… vagy tudtam. Félt távig gyorsan pörögtek a kilométerek a tervezett tempónak köszönhetően. Bár már akkor is feltűnt, hogy mintha fel-le vonatoznánk. A fél táv előtt még találkoztam Verával, akitől még elkértem egy zselét a többi négy mellé, ami később életmentőnek bizonyult.
Pár kilométerrel arrébb aztán kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben… nem ment a futás… és amitől mindig a legjobban tartok, bekövetkezett: 24. kilométernél a jobb combom teljesen begörcsölt. Semmi sem segített: zselé, magnézium, folyadék, lassú kocogás… Elkezdődött a maratoni „haláltusám”, és még nagyon sok volt hátra. Emlékszem a 30. kilométernél a frissítő ponton még a segítők is odajöttek hozzám és masszírozni kezdték a lábam… le a kalappal előttük. Egyébként ez a hozzáállás jellemezte az egész rendezvényt.
Ennek ellenére teljesen szétestem nem csak fizikailag, hanem még rosszabb: fejben is.
Életemben először gondolkodtam egy verseny feladásán. Nagyon - nagyon lassan mentek kilométerek. Próbáltam mindig csak a következő kilométer jelzőig eljutni. Pedig a helyiek mindent megtettek, még a magukat vonszoló „futóknak” is lelkesen tapsoltak, „Bravo”–ztak. Kb. 36. kilométernél kezdtem elhinni, hogy ez valahogy meglehet. Nem érdekelt, hogy milyen idővel, csak beérjek! Bár ekkor már paranoiás módon kezdtem hátra tekintgetni is, hogy vajon az itteni Béres Feri a záró busszal szedi e már fel az embereket. De láttam, még mögöttem is vánszorognak emberek. A 38. kilométernél kezdtem azt érezni, hogy nincs a lábamban görcs… vagy tényleg elmúlt, vagy már teljesen transzban voltam. Belvárosba visszaérve egyre többször sikerült már futást imitálnom… és végre előttem volt a kékszőnyeg.
Minden maratonomat megkönnyezem, mikor befutok… de most nem tudtam eldönteni, hogy örömömben vagy fájdalmamban tettem-e ezt…
Mikor ezt a beszámolót írom, még mindig alig bírok járni, borzasztóan csalódott vagyok és keresem az okokat, mitől nem ment. Van pár tippem. De próbálok úgy hozzáállni, hogy éppen ezért, ez volt életem futása… és nem kell magyarázkodnom Bendegúznak, hogy miért nem sikerült…
Egyébként, ami a szervezést és a hangulatot illeti, egyik legjobb verseny, amin részt vettem. Ingyenessé tették a buszközlekedést, még a kísérőknek is! Befutónál még egy technikai trikót is kaptunk. A frissítő pontoknál fullos volt ellátmány, az utolsó 3 helyen még „szárnyas” energia italt is mértek. És a helyiek is kitettek magukért… Szóval ajánlott kategória.
Időeredmény: 5:15:52
Tóth Donát
