Az a jó – már a hangulaton túl – az ilyen mega versenyekben, mint például a hétvégi 28. Spar Budapest Nemzetközi Maraton, hogy utána elárasztják a futók a netet. Blogok, fotók… miegymás. Ilyenkor egy hétig nem unatkozunk. Lehet dicsekedni, szomorkodni, okoskodni, meg jókat anyázni autósokkal, akik évről évre lemaradnak arról az információról, hogy ilyenkor nehezebb közlekedni, és akik szerint minden futóversenyt valahol máshol kéne megrendezni…
Annyi mindenről kéne írni, hogy félő, megint valami katyvasz lesz a dologból. Pedig kéne írni a vendégszerető fővárosról. Arról, hogy ennyi ellenőrt nem láttam a belvárosban a Sziget fesztivál óta…
Arról, hogy nehezen hihető, hogy akkora kiesést hozna a fővárosnak, ha egy-egy ilyen napon azt mondaná, hogy azzal támogatom az eseményt, hogy az esemény napján a rajtszámmal ingyen lehet utazni. Vagy csak az esemény alatt. Az azért érezhetően nevetséges, hogy az Oktogontól a Petőfi hídig kétszer ellenőrizték a jegyem.
A BKK ellenőre nem futottak, hanem a váltópontok és a versenyközpont között utazó futókra vadásztak. Ugye senkit sem sértek meg azzal, ha azt mondom, ez bizony pitiség.
Ezt azért nem bírtam kihagyni. (a kép forrása: index.hu)
Tudom, inkább a versenyről kéne írni. Arról a szürke ködös reggelről, amiből majdhogynem kánikula lett. Például a liget így nézett ki egy órával a rajt előtt...
Arról, ahogy a Pázmány Péter sétányon néztem a futókat, kerestem az ismerősöket és vártam a rajtra. Mert az az igazság, hogy a nevezésnél beírt célidő, az nettó hülyeség volt. Azt azért én is tudtam, hogy ezt három órán belül simán le kell futnom. Meg azt is tudtam, hogy az első félmaratonomnál tizenöt százalékkal teljesítettem alul, a reális időhöz képest. Ezt azért nem akartam kockáztatni.
És mi lett a vége?
Nos, ennek kétféle olvasata is lehet. Egyrészt, ha csak az időt nézem és az 5’04”-es átlagtempót, akkor remekül teljesítettem, és veregetem a vállam, de… Van itt egy kis probléma, amit persze senki sem fog látni, ha egy év [egy hét!] elteltével megnézi az eredményeket. Nem látja a különbséget az első huszonhét és az utolsó három kilométer között.
Nem látja, hogy annyira fájt a derekam, hogy belesétáltam, nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Nem látja, hogy ha nem kapok (szabálytalan, ha szurkoló fut az ember mellett és biztatja, az igaz) segítséget, akkor simán besétálok a célba és nem futok be.
Persze foghatnám az egészet arra, hogy valahogy nem szeretem a fővárosi versenyhelyszínek közül, az "igetre" végződő nevű helyeket, legyen az sziget, vagy liget, mert valahogy nincs szerencsém velük, lásd az idei K&H.
Meg mondhatnám azt is, hogy az volt a baj, hogy nem volt meg a Mucius Scevola kuponom, pedig, ha azt beváltom, milyen jól tűrtem volna a fájdalmat.
De igazából így utólag úgy néz ki, hogy a hiba a nyakfájással kezdődött. Egy hete elaludtam a nyakam és fájt… ennek a következménye, hogy a Spar és a NATO között nem volt értékelhető futásom. Annak meg az a következménye, hogy a folyadék bevitelem, szerintem a harmadáéra csökkent. Ráadásul nem szoktam frissíteni. Tudom, hogy hiba, viszont eddig a verseny közbeni frissítéssel mindig megjártam. Van neki egy gyomormosás feelingje. Már rám nézve…
Tehát nagy valószínűséggel a huszonhetedik kilométerre kiszáradtam, vagy valami olyasmi. A maradék hármat végigszenvedtem a ligetben.
Persze az is lehet, hogy egyszerűen a derekam a gyenge. Na jó, ez szinte biztos, csak azt nem hittem volna, hogy ennyire… ennek a következmény a jövőben némi keresztedzés lesz. Hátha. Van itt egy erdőszerűség, az Akácos, meg ott egy erdei tornapálya… azt hiszem, annak a lehetőségeivel indítok. Hogy eljussak olyan szintre, hogy a workoutparkan ne érezzem magam bohócnak. Persze ez az utóbbi megjegyzés hülyeség. Azért, mert fizikailag gyatra és kezdő vagyok, miért lennék bohóc? Nem, nem lennék az. Ezt tudom. De annak érezném magam. Ezt is tudom.
Meg azt is, hogy mind a két aszfaltos cipőmben majd 1500 kilométer van… és ugye akinek lúd a talpa, az vigyázzon, miben kacsázik. [Igen, tudom, hogy képzavar.]
És tegyük hozzá, mivel minden verseny fejben dől el, hogy itt nem voltam egészen a helyemen. Volt egy nevetségesen (nem máshoz, magamhoz mérten nevetségesen) alultervezett nevezés, volt egy reálisnak ítélt 2:40-en belüli célba érés… és volt a hiba. Most az volt a hiba, hogy az EO versenyeredmény kalkulátorát is megnézetem. Tudni kell róla, hogy esetemben kilencvennyolc százalékig pontos szokott lenni. A legnagyobb tévedése az első félmaratonom volt. Most a harminc kilométert 2:16-ra kalkulálta… és elkezdett dolgozni a hülyebogár az agyamban, és átformálta a szépen felépített és tartható taktikámat.
Alulértékelés, felülértékelés… hmmm. Az van, hogy én a Sparon, megint nem maratont futottam, hanem csak harminc kilométert.
Csak.
Furcsa szó. Általában leértékel. pedig a normális az, ha mindenki olyan távot választ magának, amit sikeresen és örömmel tud teljesíteni. Ahol már a célban jó érzés tölti el, hogy teljesítette. Sarkosan fogalmazva, amit le tud futni, és itt a hangsúly a futáson van. Mert nincs olyan táv, aminek a hossza "csak"-kal kezdődik.
Szóval?
Szóval jó volt. Tanulságnak mindenképpen. Meg az első huszonhét kilométer. Meg, hogy mégsem maratonra mentem, mert ott a huszonhét után nem három van még, hanem tizenöt.
…és eljön majd annak is az ideje…
Most köszönöm mindenkinek, aki elhitte, hogy ötpercesekkel menni fog, aki biztatott előtte, közben és utána (sokan voltatok, nem kezdek listázni, mert valaki, vagy valakik kimaradnának), akik aggódtak, mert látták, hogy a vége nem az igazi, és akik elolvassák ezt az összevissza írást és leszűrinek belőle a tanulságot.