Nyakunkon az UltraBalaton. 212 kilométer. Ez a poszt most leginkább azoknak szól, akik csapatban indulnak.
Persze most leginkább a tavalyi posztomat kéne citálni a csapatról meg a felelősségről, de most éppen nem ezen jár az eszem.
Szóval itt van az UltraBalaton, becenevén UB. Célegyenes. Megvannak a csapatok, meg van a rajt időpont, meg van a szakasz felosztás. Mi kell még? Már csak le kéne futni…
[Mindjárt folytatom csak borogatást cserélek... Khm.]
Sejtitek-e hogy miről lesz szó?
A sikeresen teljesítő csapat összehozásának az egyik feltétele, hogy a rajtnál is legyen csapat. Felkészült. Kipihent. Olyanok, akik le tudja futni a távjukat, legyen hőség, vagy eső… Nézem az ismerős csapatokat és itt is, ott is kiesett egy-egy ember… szalagok nyúltak és szakadtak, csontok törtek… és a csapattagok itt is, ott is elkezdhettek izgulni. Nem, nem szándékozom elrettentő fotókat posztolni...
Mondjuk egy(!) ember mindig helyettesíthető… szinte mindig. És inkább egy beugró, mint egy feladás. Szerintem.
Most kell megtalálni a mértéket.
Nem túledzeni, nem lesérülni…
Mondom én, aki ezt írom, miközben ma a Hármashatár-hegyen egy kóbor kődarab elbuktatott és elszálltam, mint a győzelmi zászló. Nem vészes. De tényleg, csak horzsolás, meg némi lila folt… és még jó, hogy holnap pihenőnap. Csütörtökön már futni kéne...
És mi volt az első gondolatom, mint áldozatos csapattagnak, miután hazaértem?
Hogy ki kéne posztolni, hogy tud-e valaki kölcsön adni mankót?
És lesni a reakciókat…
Mert az milyen jópofa. Nem?
Csak féltem, hogy ha a tréfa kiderül a csapattársak inkább a pótlásomról gondoskodnak…
…miután alaposan elvertek…
Lényeg az, hogy vigyázzatok magatokra, már csak elindulni kell és célba érni.
