A téli túráknál az egyik sarkalatos pont a számomra a megközelítés. Hogyan jutok oda, hogyan megyek haza anélkül, hogy a különösebb esélyt adnék a megfázásnak. Fussak, vagy túrázzak? Az utóbbi kérdést úgy is fogalmazhatnám, hogy mit vegyek fel, mit vigyek magammal.
Erre a hétvégére két túra között őrlődtem, az egyik esélyes a már jól megszokott Téli Turul túrák volt, míg a másik, a tavalyhoz képest előre hozott, Verőcéről induló, Börzsöny kapuja. És bár szívem szerint a Börzsönybe mentem volna, a pénteki havas, esős időjárás inkább a biztonsági játék felé terelt. Nem bízom a Mávban…
Így szombat reggel megcéloztam a Déli-pályaudvart... mivel onnan indult a Turul hosszú, Szomorig vezető távja, illetve a közepes táv Nagykovácsiig. A városban a jég dominált, feljebb lehetett hóra is és jégre is számítani, ezért nem kockáztattam, úgy gondoltam bővel elég lesz, immár sokadszor Nagykovácsiig kocogni. Már, ha tudok majd egyáltalán kocogni. Beneveztem a Turul közepes, azaz Kerecsen 20 (MTSZ: 50,9 pont, rendező: Szent Jakab Zarándok Egyesület, Baksa József) távjára. És elindultam először a Széchenyi-hegyre.
A túra első része városi szakasz, rengeteg lépcsővel… pont ezt kikerülendő választják sokan a Normafától induló, rövid 15 kilométeres Attila távot, miközben arról álmodoznak, hogy majd egyszer lesz egy Normafa – Szomor táv is a túrán.
Az első ellenőrző pont és a hosszútávosok előre küldött csomagjainak leadási pontja az Istenhegyi úti Turul szobor. Különösebb nehézség nélkül vergődtem felfelé, és közben végig azon gondolkodtam, hogy fel kéne venni a hágóvasat, amit egy éve megvettem, de valahogy soha nem volt nálam, amikor használni is kellett volna. Nem vettem fel. Így utólag egyet kell értenem mindenkivel, aki ezért hülyének néz.
Innen tovább a jeges járdákon… és a Szendrő utcán becsatlakozó zöld sáv jelzésen. Nem csak én mondogathattam felfelé, hogy mindennek ellenére szeretem ezt a túrát, mert a Szépkilátás után valaki ki is írta egy havas szélvédőre, hogy ő bizony szereti.
Még egy kis lépcsőzés a rosszkedvű hómunkások mellett, és a második ellenőrző pont, a Széchenyi emlékmű. Egyébként gyönyörű behavazva.
Tovább a Normafához. Az azért szívet melengető, ha egy téli napon úgy ér oda az ember, hogy a hóra vágyó fővárosi tömegek, még nem taposták tükörjéggé a Normafa környékét. Olyan békés.
A síház melletti pakolóban újabb ellenőrzőpont, jelzésváltás a zöld keresztre és irány a téli erdő, no meg Makkosmária. Szerencsénk volt, mert eset annyi hó, hogy az alatta levő jég ne legyen zavaró. Lehetett futni. Szeretem ezt a szakaszt télen, nyáron egyaránt.
A Makkosi-rét után piros sáv, majd váltás a sárgára. Kisebb csoportokat előzgetek, majd majdnem elrontottam az utat. Megint. Az van, hogy valamelyik turulon simán tovább szaladtam, mert az itiner táblázata a szakaszt úgy jelöli, hogy: a piros sáv, sárga sáv, sárga kereszt váltja egymást, ami igaz is, de a szöveges rész jelzi, hogy nem kell a Kis-Kőfejet megkerülni, hanem a Korányi kerítése mellet visz egy jelzetlen út a sárga sávról a sárga keresztre.
Akkor sincs gond, ha valaki benézi és a táblázat szerint halad, hiszen a "kerülő" csak 260 méternyi pluszt jelent.
A Budakeszi útnál az ellenőrzőpont helyett egy tábla figyelmeztet, hogy megvagyunk még. Ennek igazán örülök, és megyek tovább a sárga kereszten, majd a szalagozást követve a Vadaspark mellet, a Petneházyig.
A hatodik ellenőrző pontnál átfut a fejemen, hogy alulbecsültem magam, meg túláraztam a várható nehézségeket. Itt vagyok a cca 17. kilométernél, nem vagyok fáradt (igaz kicsit lassabban haladtam a hó miatt) a cipőm se ázott át (valójában de, csak nem éreztem) nem estem-keltem… Mi a francért nem neveztem a teljes távra?
Szerintem átnevezek Nagykovácsiban, biztattam magam és a piros jelzésen nekivágtam az útnak. Még a Kecske-hát előtt (a piros 85 Julianna-major ellenőrző pontjánál) körbenéztem. Ide látszanak a kevélyek, a Hármashatár-hegy, a fekete-fej, a Nagy-Hárs-hegy, a János-hegy… Szép.
Itt már bőven volt hó. És ahogy fogytak előttem az emberek úgy lett egyre keskenyebb, egyre botladózósabb előttem a csapás. Ráadásul, valami furcsa mozgást láttam magam előtt. Mintha valaki elesett volna… De nem. Csak fotózott. Így készült rólam egy, mondhatni, nem túl mosolygós kép.
Igen, utólag megint azt kell mondanom, hogy fel kellett volna venni a hágóvasat, de olyan szép új volt. Akkor még.
A Vörös-pocsolyás-háton viszont már ismét kocogtam egészen Nagykovácsiig.
3:23:20 Mondjuk körül-belül ennyire is számítottam. És már éreztem annyira vizesnek a cipőmet, hogy ne akarjak tovább menni Szomorig.
A célban, a plébánián, meleg tea és a szokásos rétes várt. Részben átöltöztem és visszabuszoztam a városba. Megint nem bántam meg. Sem azt, hogy ezt a túrát, sem azt, hogy ezt a távot választottam.
Télire ez bőven jó volt. Tavasszal meg csak tovább kéne menni…
És akkor az idei évben kissé megváltozott pontozás:
Az itiner 3 pont (mert ugye a szervező elérhetőségének hiánya, az pontlevonás). Az útvonal az 5 pont. A frissítés szintén 5 pont, hiszen nincs az útvonalban 15 kilométernél hosszabb szakasz, ahol nem lehet vízhez jutni. Igaz, hogy télen kissé hideg, de a lényeg az, hogy van. Az ottfelejtési faktornak becézett izére szintén jár az 5 pont. A pluszok közül ezen a távon nincs csomagszállítás, ami érthető, a futóbarát pontnyitásért 1 pont jár, bevallom letölthető tracket nem találtam. Ez így 18+1 pont.
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
A szintmetszet (ahogy az órám mérte):
ami a földet tapodta: Salomon Speedcross4;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
A fotóért köszönet: DonRazzinonak
