Valójában augusztus óta erre vártam.
Mármint arra, hogy kimenjek futni a hóba. Erre az első alkalmat richtig elpuskáztam.
Először is pont akkor kezdett esni, amikor még a jó doktor néni javaslatának értelmében nem igazán volt célszerű futnom. Azt mondta orvosilag nem javallott.
Másodszor meg nem igazán voltam itthon. Ott meg még nem tartok, hogy egy kétnapos bécsi kirándulásra futócipőt vigyek. Állítólag az ember eljuthat arra a szintre, hogy erre is képes, de ez még olyan hihetetlennek tűnik.
Azután villámtempóban elolvadt a hó… Na mondok ennek a projektnek lőttek.
Erre most megszánt az időjárásfelelős és tegnap elkezdett hózni.
Reggel lapátra kaptam. Gondoltam a hólapátolás is sport.
Csak nem bírtam ki.
Vissza a futószerkóért. Irány a pálya.
Az utcán azért elgondolkodtam, hogy mekkora az esélye annak, hogy az úttest valamelyik jégbordáján leszúrom a Rittberger nevű illetőt, esetleg duplán. Hatvan-negyvenet tippeltem. Rosszul. Szerencsére. Megúsztam. Azt azért el kell árulnom, hogy a kátyún átívelő jégborda remekül toccsan, ha rálép az ember. Mert azért a víz az úr. Kátyú meg van dögivel.
A pálya gyönyörű. Tök fehér az egész. Szűz hó.
Hát akkor rondítsuk össze.
És elindultam.
A második körnél jutott eszembe Micimackó. Nem, nem a hull a hót dúdoltam, hanem a nyomokat figyeltem. Valaki futott már itt előttem. Gondoltam megnézem azt a másik marhát, aki itten futkorász. Csak nem ment. Közben egyre forgalmasabb lett a hely. Lábnyomok egymás után… Szinte már egy ösvényre, de legalábbis vadcsapásra értem.
Közben nézek mindenfelé, és nem látok senkit. Na jó, volt ott öt nyomorú varnyú, de azok nem futottak.
Szerintem megint szellemek jöttek futni.
Feladtam. Ők nyertek.
táv: 5,94 km
idő: 00:31:12
átlagsebesség: 11,42 km/h
csúcssebesség:: 13 ,6 km/h
