Felhívtam anyámat, hogy hátha ő mégiscsak tud valamit a garanciáról. Mert ugye ki más, ha még ő sem? Lerázott, hogy agyamra ment a hőség. Mondtam, hogy nem is, de nem érdekelte. Mármint, hogy nem is az agyamra ment a hőség, hanem más részeimre, amit kezdek egyre nehezebben viselni.
Ezért is próbálkoztam a garancia érvényesítésével, de mint említettem valami olyasmit mondott, hogy olyan hülye vagyok, hogy a garancia már valószínűleg egynapos koromban sem élt.
Most már tudom, hogy valami szekondhend bababoltban szedhetett össze. Na jó a hatvanas években ilyen volt az élet. Aki dolgozgatott, annak fizetgettek. Azt a pénz úgyis nehéz volt elkölteni.
Választék híján.
Engem így szedhetett össze.
Eszi, nem eszi, nem kap mást. Bár említette, hogy a kórházban rá akartak sózni valami vörös lurkót, de akkor már inkább én…
Most itt ülök bő negyven évvel később és kezdem felismerni a gyártási hibákat. Valami nem működik olajozottan. Recseg, meg ropog, ráadásul fáj is.
Eleinte félvállról vettem.
Ja, csak a bal vállam fájdogált, amíg be nem melegedett. Alapjáraton ezt akartam úgy három éve összetörni a Hungaroringen, ami nem sikerült, de maradandó élményt szerzett minden frontátvonulásra…
A kiegyenlítődés érdekében, vagy csak a vállamról akarta elterelni a figyelmet, a jobb könyököm is beszállt a játékba. Nem, nem tenisz könyök, hanem annál sokkalta előkelőbb. Golf. Mondta egy hozzáértő. Hát mi a franc vagyok én? Tiger Woods? Honnan a francból van nekem golfkönyököm, amikor még golfütőt sem láttam csak képen? Mondjuk olyan két éve volt a kezemben golf labda…
Ok mondok. Emelni, állva tömegközlekedni így nem túl jó, de kibírom.
Na ez hiba volt. A jobb oldalam ráerősített térd frontján, ami ugye a lépcsőn felfelé közlekedést erősen körülményessé teszi. Legyintenék, hogy na bumm, de uszkve tizennégy lépcsőfok alatt nem úszom meg a hazajutást… és a meleg tombol.
Ma reggelre mind a két bokám diszkrétnek egyáltalán nem mondható recsegésbe kezdett. Hirtelen azt hittem, hogy valami tréfás manó kivitte az ágyat az erdőbe. Csak az volt a furcsa, hogy a reccsenő gallyak nem szúrták a talpam.
Recseg, hát recseg – gondoltam. De azt már nem gondoltam, hogy abszolút lépcsőképtelenné válok.
Se fel – a térdem miatt – se le. Ezt már a bokámnak köszönhetően. Ráadásul dolgozni kell, tehát egy nyugdíjas rohamosztagos és a kis Bice-Bóca teljes mozgáskultúráját felvonultatva érkeztem a munkahelyemre. Az azért gáz volt, amikor a metrón valaki megjegyezte, hogy „Nohát, megint divat az electric-boogie…!”
Na ezek után hívtam fel anyámat, hogy mi is van a garanciával, de lehűtött… Most már az időjárással is tehetne valami hasonlót, mert holnap futni kéne.
