Ha vasárnap délután három óra alvás kell ahhoz, hogy működőképessé váljak, az sok mindent megmagyaráz. Hellyel-közzel azt is, hogy miért adtam fel a vége előtt a mára [valójában tegnapra] tervezett tizennyolc kilométert.
Bár ez a sok minden leginkább az időjárás – hogy is mondjam – sokszínűsége, meg annak élettani hatásai. Ahogy a hőmérő majd tíz fokokat ugrál egy-két nap eltéréssel, úgy ugrál a teljesítményem is. Ez úgy harminc másodpercet jelent pluszban, vagy – szerencsés napokon – mínuszban kilométerenként. Ebből két dolog következeik.
Egyrészt kéne valami időjárás szabályozó kézi készülék, mindössze hiányzik hozzá egy távoli rokon… mondjuk egy köbüki, és akkor egyenletesen remek teljesítményt nyújtanék. Jelzem, aki a remek jelzővel vitatkozna, hogy nekem minden olyan teljesítményem a remek kategóriába tartozik, ami arra enged következtetni, hogy két órán belül lefutom majd a félmaratont.
Másrészt az következik a dologból, hogy megfáztam. Na nem nagyon, de eléggé…
Szóval úgy döntöttem, hogy ezen a héten pihenek egy kicsit, ami nem azt jelenti, hogy nem futok, csak azt, hogy most nem emelem tovább a távot. Viszont megpróbálkozom a fokozódó futás elnevezésű izével.
Meg kell jegyeznem, hogy a fokozódó futást szerintem ugyanúgy a kínzás kategóriába tartozik, mint a Kékes-csúcsfutás. Persze ettől még lehet hasznos.
Az egyedül futkosásban az a rossz, hogy hiába van az embernek elhatározása, meg edzésterve, azért hiányzik, hogy néha-néha egy szakember beleszóljon, és korrigálja a hibákat. Persze a kitűzött cél eléréséhez bőven elég az elszántság, meg a kitartás, de azért valószínűleg nem mindegy, hogy az edzés munkába mennyi felesleges energiát öl az ember gyereke. Én valószínűleg sokat.
A fokozódó futásnál tartottam. Az ugye teljesen normális, hogy az ember a megtett kilométerek során egyre fárad, egyre lassul. Ezzel szemben a fokozódó futás során az ember fárad és gyorsul. Na erre kérdezné a Besenyő Pista bácsi teljes joggal, hogy Noormális?
Hát nem normális.
Mégis megpróbáltam csütörtökön.
Hát közben iszonyatosan szar volt, mert az első öt kilométer 28 percéről el lehet mondani, hogy kényelmes, a következő ötös 27 perce is, de a harmadik ötösön futott 26 perc, már kicsit kinlódás szagú volt… mégis a végén sokkal jobban éreztem magam, mint a vasárnapi 28-28-28 után. Érdekes módon azt a harmadik 28 percet fárasztóbbnak éreztem, mint ezt a huszonhatot.
Na és ez után jött volna a szombat, amikor úgy ébredtem, mint akit megvertek. Testem-lelkem nem kívánta a futást. Mondtam is, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Ma reggelre mintha megjött volna a kedvem.
Gondoltam, megint megpróbálkozom ezzel a fokozódó nyavalyával.
Az első öt kilométer ismét simán ment 28 perc alatt. Eddig jó. Jöhet a következő, ahol éppen, hogy kicsúsztam a huszonhat percből… megint huszonhét lett. És akkor valami szétesett. Valahonnan gyomorból indult tizenhárom kilométernél. Elkezdtem lassulni. Tizenötnél két választásom volt, vagy leállok, vagy rosszul leszek. Az utóbbi akárhogy számolom, szintén azt jelenti, hogy leállok, csak pár méterrel arrébb.
Hát leálltam.
Ezt követte az a három órás alvás, amitől ismét embernek érzem magam. Na ezért mondom, hogy időnként nem ártana egy szakember segítsége…
Táv: 15,1 km
Idő: 01:23:16
Tempó: 5’30”
Átlag pulzus: 146 bpm
Maximum pulzus: 160 bpm
