Azon gondolkodom, hogy mi volt fontosabb a harmincadik héten. Valószínűleg az a négy és fél kilométer, amit be sem írtam az edzésnaplómba… a Jótifuti.
Na jó, kezdem elölről. Ez ugye az a hét volt, amikor hétfőn [istenem leírni sem merem a jelzőt, mert ugye minden relatív…] gyors tizenhattal kezdtem. A szombati Szufla 50 [na jó! nekem] 8 után. Az ugye 4:35-ös tempóval sikerült terepen, hát megcéloztam egy tizenöt másodperccel lassabb tempót a dupla távon. Ehhez úgy tippeltem, hogy olyan 160-164 bpm közötti átlagpulzust kell produkálnom.
Hétfőn a kezdet, azaz az időjárás kedvezőnek ígérkezett mindössze 27 fokos, napos idővel.
Ide jutottam, hogy a 27 fokot már majdhogynem kellemes időnek minősítem. Az a nagy büdös helyzet, hogy ez a 30 fok környéki időjárás nem az én világom. Ezt a szaunát nehezen viselem. Eleve nagyon izzadok, ez még rá tesz egy lapáttal… és a vizes felső még a mellbimbómat is kidörzsöli. Ragasztgathatom… Buli!
Ha valaki azt, akarná mondani, hogy futhatnék példának okáért este, mert akkor hűvösebb van. Hát persze. …és direkt az én kedvemért majd estére rakják mondjuk a Nike félmaratont. Ugye, hogy nem. Tehát, amíg, és amikor tehetem, inkább szenvedek a dögségtől hőségtől.
Ja igen, ott tartottam, hogy próbáltam gyorsat futni a kellemes huszonhét fokban. És, hát valami olyasmi össze is jött. Ha jól számoltam [és jól számoltam!] a következő két hétfő úgy is ki fog maradni.
Aztán jött az esti Jótifuti. Ha valaki nem tudná, hogy miről is szól az Angyalszív Alapítvány által szervezett jótékonysági futás, akkor megnézheti itt. Mi, a Suhanj! és a DK futói csak 4,5 kilométerre csatlakoztunk be az akcióba, a Gellért tértől a Margitszigetig. Bevallom nem a futás volt embert próbáló, hanem a várakozás, mert az előzetes tervekhez képest a Székesfehérvárról egy óra csúszásban voltak. Amikor már odaértek minden happy volt. De addig… nagyon sokat haladtam dr. Munthe nagysikerű művével. [csak azért hivatkoztam be, hogy a Hajókoffert is reklámozzam] De a lényeg, hogy egy kis darabon velük futhattunk. (foto by Taxina)
Aztán szerdán jött a szokásos résztáv. Még kellemesebb, huszonegy fokos időben. Azt hiszem, egyelőre elvagyok ezzel a 2x840-es és 3x560-os távval. Nem úgy néz ki, hogy azt egyhamar emelni fogom. Elfickándozok ezzel az épphogy négy perc alatti tempóval.
Pénteken elvileg hosszú. Persze, hogy megint 31 fok. Persze, hogy nem bírtam. Valami már elejétől nem volt jó. A Pécel felé vezetett földutat nagyon nehéznek éreztem. Öt kilométernél gödör… Akkor úgy éreztem, hogy még kihúzom a terepen hátralévő három kilométert, aztán hagyom a francba. De csak kimásztam és mégsem hazafelé vettem az irányt, hanem mentem tovább. A betonon olyan könnyű volt futni. Eleinte.
És kérem a hülyeséget fokozni! Tizenöt kilométernél, úgy döntöttem, hogy megyek egy kicsit még terepen. Nem kellett volna. A párás terepen, csak két kilométer volt bennem, és megint gödör. Majd ötszáz métert még küzdöttem magammal, aztán jött az „ami nem megy, azt nem kell erőltetni”.
Délutánra kiderült, hogy a magyarázat semmi más, ez a frontátvonulás…
Vasárnap… na, vasárnap nagy volt a dilemma. Mert ugye a pénteki hosszú kimaradt, így a vasárnapit nem akartam kihagyni, de reggel szakadt az eső. Nem kicsit.
Na most mi legyen? Kilencre elállt. Menni kéne. A nap úgy tűzött, hogy hittem, hinni akartam, hogy ez mindent felszárít. Mondjuk lehet, hogy a hit helyett a fizika órák látogatásával többre mentem volna.
Vártam egy órát és elindultam. A beton tényleg felszáradt, a homok is beitta a vizet, a pocsolyákat meg ki lehet kerülni. Aha. De a hosszú futásom terepen indul. És ott vannak agyagos részek is. Az meg úgy nézett ki, mintha száraz lenne. Az is volt a teteje. Viszont a száraz kéreg alatt ott maradt a nyúlós, márgás réteg. Néhányszor megpróbáltam kitörni a bokám. Szerencsére nem sikerült. Mire letudtam az első tíz kilométert egyrészt tele volt a futócipőm… agyaggal. Másrészt minden lépésnél fröcskölt rólam a víz, úgy megizzadtam a gőzben. Ismét feladtam… Ja, és már a mellbimbóm is fáj.
Nem az én hetem volt, na!
