Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

1500 és Nike tanulság

2012. szeptember 14. 16:54 - regulat

2012. harminchatodik hete

Amikor, valamikor az év elején azt tervezgettem, hogy hány kilométert szeretnék lefutni az idén azt már akkor tudtam, hogy a heti 30 kilométerrel alulterveztem, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. 

1500_1.jpgVannak a futásban – számomra – bűvös számok. Ilyen az ötszázadik kilométer, meg az ezredik… és most itt van a harmadik bűvös szám, az 1500. A 36. héten ezt is átléptem. Hivatalosan ez a Nike félmaratonon történt, de ugye az edzésnaplómból hiányoznak kilométerek. Hogy mást ne mondja a jótifutisokat kísérő 4,5 kilométer is ilyen volt.

Másfélezer kilométer.

Kimondva többnek tűnik, mint lefutva…

A harminchatodik hét – lévén verseny volt a végén – a pihenésről kellett volna, szóljon. Csak az előző szombati öt percen belüli tempóval lefutott hosszú sarkallt a hülyeségre. Benne volt a bugi a lábamban.

Hétfőn - meleg ide, meleg oda – akartam egy gyors tizenhatot futni. Nem, ne kérdezze meg senki, hogy minek, mert arra csak azt tudnám makogni, hogy gőzöm sincs. Mint ahogy tényleg nincs, és még csak jó ötletnek se tűnt a dolog. Az meg elég hülye indok, hogy ennyivel is közelebb akartam kerülni a bűvös számhoz, ráadásul azért még rohanni sem kellett volna. Erre bölcsen, az utolsó két kilométeren jöttem rá. Már, hogy nem kellett volna.

Lett egy harmincnégy perces első hét kilométerem, meg egy második is… és valahogy kezdtem nem hinni abban, hogy vasárnap ennél jobbat tudok futni. (jelzem, nem is tudtam)

Most kéne azt írni, hogy a hét további része meg ott van a versenybeszámolóban, de a karnyújtásnyi távolság a másfélezerhez, nem hagyott nyugton.

omni_10.JPGSzerda. Amikor már nem kellett volna futni. De én mentem. Pedig tudtam, hogy nincs értelme a dolognak. És ezt meg is erősítettem. Kezdjük ott, hogy nagyon nehezen indultam el, szív és ész harcolt egymással és a szív győzött. Meg is Szívtam.

Szokásos harmincnégy perces első hét kilométer után kezdtem összeszedni magam. Addig a robot futott. Mindezt úgy, hogy vasárnap ugyanezt a távot egy perccel jobb idő alatt akartam futni. Akkor. Még. Oszt rájöttem, hogy ha ennél erősebb tempót futok, elfutom az egészet és négykézláb érek célba. A második hét 35 perc. Ez legalább jobban esett, mint az eleje…

Vasárnap az első 14 kilométeren szinte ugyanezt futottam, amiből logikusan következik a kérdés, hogy miért versenytempóban futom az edzéseket?

Pedig ez a kérdés ebben a formában nem jó.

Nem jó, mert edzéseken az átlag pulzusom 152-156 bpm, míg versenyeken 164-166 bpm. Most a maximumról ne beszéljünk. Vasárnap az átlagpulzusom 156 bpm volt, azaz maradt bennem tartalék jócskán, ami valamiért egyszerűen nem jött ki.

Szóval a kérdés, hogy miért futottam a versenyt edzéstempóban?

Nem tudom. A hiba a fejemben van. Talán túlságosan is féltem ettől az egésztől. Pedig felkészültem. A holtpontra is. És mégsem… azaz mégis. Mégis szétestem ugyanott, mint tavaly, csak most jobban össze tudtam szedni magam.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr24777449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása