A rajtszám ott figyeli a hűtőre mágnesezve, hogy mit csinálok. Basszus, két nap múlva Siófok. Nekem, mert van, akinek már holnap…

Gyorsan megnézem, mit mond a meteo, Valami hasonlót jósol, mint amilyen tavaly volt. Talán egy kicsit hidegebbet. Na bumm, én meg kicsivel gyorsabbat szeretnék futni. Most mindenesetre a legnagyobb gondom, hogy ne járjak úgy, mint a futókartársnő a reklámban, úgyhogy most egy felhívás következik, meg utána az inkriminált video:

Kérném a kedves martalóc Hölgyeket és Urakat, hogy ezen a hétvégén ne! az Aranyparton, ha már mindenképpen muszáj nekik martalóckodni, vagy hogy kell ezt mondani. Bár jobb lenne a soha, meg a sehol… de belátom ennek azért kicsi az esélye.

Szóval a hétvégén Balaton maraton. Ezt a hetet nagyjából rápihenéssel töltöttem, de az előzőt még végigfutottam. A távokat tekintve a téli alapozásnak megfelelően, csak a tempó volt kicsit gyorsabb. [Ennek kifejezésére az előbb önkéntelenül három bé-vel gépeltem be azt a szót, hogy gyorsabb…]

Kedden még tíz fok feletti hőmérsékletben vágtam neki. Különösebben már nem terveztem a futást, csak hagytam, hogy vigyen a lában, igaz így majdnem versenytempóban futottam. A majdnem, a pulzusomra vonatkozik, 160 bpm lett az átlag… A tempó meg 4’33”. Ez számomra olyan lehetetlen időnek tűnik. Nem mondom, egy ilyen tempóval bőven elégedett lennék vasárnap.

A csütörtök lámpafényes futás lett. Hja, kérem az időszámítás már telet mutat. Bevallom az elmúlt másfél évben elszoktam ettől. Nem is szeretem, valahogy biztonságosabbnak érzem, ha alapból, és nem csak a fényvisszaverő applikációk miatt vagyok látható. [Igen, kedves autósok nem bízom bennetek!] Meg is látszott a futás idején, hogy sötétben, szürkületben ugyanolyan „bizonytalan” vagyok, mint ködben. Úgy látszik, ha én rosszabbul látok, akkor azt is feltételezem, hogy rosszabbul látszom.

És jött a szombat reggel. Menet közben nem is foglalkoztam a részidőkkel, csak futottam. Meg is lepett, hogy a keddihez hasonló tempó lett a vége, én vagy húsz másodperccel lassabbnak éreztem. Úgy látszik, hogy a nyári gyorsításoknak most kezd meglátszani a hatása. Vagy csak én gondolom, hogy ezért nem érzem a tempóm?

Ezzel le is kéne zárnom a negyvenötödik hetem a kihalt patakparton, de a verseny előtt már csak egy futás maradt erre a hétre, így azt is hozzácsapom. Már csak azért is, mert olyan jó leírni, hogy túl vagyok a 2000. kilométeren.

Valahogy ez az év úgy jött ki, hogy a félmaratonmánia egyes állomásait olyan 500 kilométerek választották el egymástól.

Szóval itt volt ez a hétfő. Esett. Én meg matekoltam, hogy lehet, hogy jobb lenne inkább kedden, vagy szerdán… és vártam, hogy az égiek megkegyelmezzenek. Nem mintha nem lehetne esőben futni, de ha nem muszáj, akkor minek? Na jó ez így nem pontos, mert ha három napja esne, akkor ez a nem muszájos dolog eszembe sem jutna. Mennék, és kész.

Szóval ott álltam, azaz inkább itt ültem a gép előtt futónak öltözve, és vártam. Meg vártam, és éppen kezdtem volna lehámozni magamról lehámozni a futóruhát, amikor megkegyelmeztek ott fenn. Nekiindultam. A vizes beton az vizes beton. Hajlamos csúszni. Főként, ha nedves falevelek borítják azt a vizes betont, vagy füvet… naná, hogy megcsúsztam, mint a Nike-on a vizeszacskón. Most pihentetek, még két napig. Aggódásra semmi ok, hiszen akkor is simán futottam egy héttel később, és ez most nem is fájt annyira, csak kellemetlen.

Na, megyek és elkezdek pakolni. Igaz, messze még a vasárnap, de biztos, ami biztos. Elvégre vár a Balaton. Beszámoló meg kedden.

Ha minden igaz, vállveregetős poszt lesz…