Barátkozom a villanypásztorral. Igen ezután is így fogom hívni, mert utálom a hárombetűs szavakat. Az meg, hogy GPS, HRM, óra, nálam halmozottan hátrányos helyzetet jelent. Tehát marad a villanypásztor.

A villanypásztor meg – eddigi tapasztalataim szerint - szabadságot ad. Már abban az értelemben, hogy nyugodtan letérhetek a megszokott útvonalról, és utólag nem kell a térkép felett azon filóznom, hogy merre is mentem.

Állítólag abban az értelemben is szabadságot ad, hogy előre megmondhatom neki, hogy merre van a hány méter… már amerre futni akarok, de ezt még nem próbáltam ki.

Na mármost, itt van ez az YT elnevezésű izé, a Yours Truly, ami ugye arról szól, hogy az év leghidegebb időszakában [vagy inkább napjain?] fusson ki merre lát, úgy ötven kilométeren keresztül. Persze vannak szervezett megoldások, ahol a ki merre lát nem érvényesül, de ez más tészta. És persze van, aki nem tud ötven kilométert lefutni, esetleg nem akar, annak ott van a féltáv az YT-half. [Trükkös név, mi?]

Szóval az van, hogy az idén, vagy inkább tavaly december óta ágaskodik bennem a papírkutya, és remek kifogásokat vakkant, hogy éppen miért ne fussak. Például hideg van, meg esik, meg fáj a térdem, vagy a bokám… vagy csak egyszerűen levett a lábamról a takonykór. Így a januári YT-t például kapásból ki is hagytam.

Azért hatásosan harcol a papírdög, mert az idén eddig futottam annyit, mint tavaly januárban…

Erre itt a februári YT és a meteo aszondja, hogy özön lesz meg víz. A papírkutya persze egyből keménykedni kezdett, de aztán a villanypásztor legyőzte. Elvégre új seprő…

Azt még hozzátenném – csak hogy ugráljak itt össze, meg vissza – hogy az idei terv átlag heti 35 kilométer volt, már a pihenőidőszakokat is hozzászámítva.

Holtartottam? Ja, igen YT, meg papírkuty.

Szóval, a heti három edzést megint sikeresen elblicceletem, csak pénteken indultam neki, de előtte még bemelegítés gyanánt egy kis hólapátolással adtam a formámnak, ami saroktelek lévén a lapátolásra kijelölt hely erősen elcseszte a délutánom. Mire nekiindultam, már csak abban bízhattam, hogy majd a hó világít. Ez bejött, viszont erősen terepfutás hangulata lett a dolognak. Szerencsére a villanypásztor csak az emelkedőkön aktiválta magát. Megnyugodtam, kezdünk összeszokni. Lassan a szabadedzésen túli funkciókat is használnom kéne… Lett belőle tizenöt kilométer. Mit mondjak élveztem.

Aztán jött ugye a mai nap, amikor huszonöt volt a cél, és ugye a villanypásztor szabadságot ad, mint mondottam volt. Azért az olvadás, meg a beígért eső megfogadtatta velem, hogy csak betonon…

Persze a villanypásztor már az első emelkedőn elkezdett hangoskodni, de úgy voltam vele, hogy majd lehiggad(ok). És futottam, amerre láttam. Jelzem, azért így a város szélén latyakos időben ez eléggé botor dolog. erre mondaná Elek kollega, hogy nem úgy van az, hogy csak kenjük be sárral… Ez eszembe is jutott, de nem volt kedvem útvonalat tervezni, úgyhogy maradtam abban, hogy dehogynem!

És milyen igazam volt! Bekentem. Szó szerint. Ugyanis egyszer csak azt vettem észre, hogy nédd má’ M0-ás. …és valamilyen megfoghatatlan ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, hogyha már itt vagyok rátérek a Rákoscsabai terepfutás útvonalára. Igen, akinek most megjelent Besenyő Pista bácsi kérdésre torzult arca, hogy aszongya: Nooormális?, az teljesen jól látja a helyzetet. Nem normális.

És ottan voltam a szántóföldi dagonyában, a villanypásztor persze csipog… szilárd talaj az nincs. Csúszik, cuppog, ragad… és persze emelkedik. Na jó, időnként akadt némi szilárd talajnak mondható rész. Ahol hó volt. Ahova összehordta a szél. Na, az ilyenre rámenni azért jó, mert például combközépig is érhet. És nem csak érhet, ér is…

És bár a dagonya csak négy kilométer volt a huszonötből, a maradék tizenhét kilométeren az istennek sem tudtam a pulzusom visszaterelni a rendes kerékvágásba.

Illetve majdnem sikerült. Aztán mégsem.

Mert huszonkettőnél elkezdtem szenvedni. Nem fizikálisan, hanem közérzetileg.

Tíz perc múlva leszakadt az ég. Mondanám – tekintettel a jellegére – hogy csak egy nyári zápor, de bakker! február van. Az utolsó kilométer nagy halál. Tele volt a sárcipőm a téllel, a futással, mindennel. Ráadásul tavaly valahogy jobban ment...

Persze amikor a villanypásztorról letöltöttem az adatokat és a térképet nézegettem az útvonalat, meg a részidőket, akkor már azt mondtam, hogy nem is volt olyan rossz. Sőt, tulajdonképpen jó volt.

Na azt nem hiszem, hogy sose volt/lesz még ilyen jó… és sokkot sem kaptam.