A lassan kisregénnyé nyúló [remélem, annyira azért nem unjátok] UB beszámolóm utolsó fejezete következik. Értem én a kérdést, hogy egy éjszakai Zamárdi – Siófok futásról mi a bánatot lehet írni? Már, ha nem kerget senki.

Mert ugye ez egy tök egyenes, szintnélküli, unalmas rész. Még nappal is. éjszaka meg maga az agyhalál. És nem, nem fogom cáfolni. Viszont van némi helyem mellébeszélni. Ugye ott hagytam abba, hogy megebédeltem Gyenesdiáson, vagyis inkább végre ettem valamit, és ráadásul már nem voltunk elmaradva a tervezett időtől. Ez azért nagydolog volt akkor és ott. Hogy a piac angol vécéjéről ne is beszéljek. Igen kérem, nagyon üdítő egy ilyen túrán az angol wc luxusa.

Futottunk, csináltuk, igazából gond nélkül és röhögve. Az utóbbit szigorúan a buszban, meg mellette az árokban az árok partján. Valahogy futás közben nem az igazi a röhögés.

Valahol Keszthely magasságában került igazából tesztelésre a terv, meg a csapat. Egyikünk köszönte, de inkább csökkentette volna a távot. Nem hiába tartalékoltunk a táv felosztásánál, két percen belül meg volt a helyettesítő, az új beosztás, úgy, hogy még egy gebaszra simán volt tartalékunk. Kettőre is. Mondom mindez olyan gyorsan és olajozottan, hogy a technokrata énem [igen, van olyan is, meg femin is, de ezt most hagyjuk] helyben elélvezett. Sok évet dolgoztam olyan közegben, ahol minden problémára így kell(ene) reagálni, de csak kevésszer jön össze, pedig ott összeszokott emberek vannak.

Ijesztően jól voltunk szervezve, ez viszont némelyikünknél a katarzis élmény rovására ment a célnál. Hogy Sziámit idézzem:

Finom. De nem elég, nem elég durva.

Szóval besötétedett, mi meg rendszerbe állítottuk a több mint testőr funkciójú bringás kisérőt. És tudtuk, hogy a kitűzött 22:04 perc simán meglesz.

Na jó, volt még egy kis meglepetés valami váratlan földmozgás vagy az UFO-k másfél kilométerrel arrébb tolták a váltópontot Zamárdiban, így csökkent a rám váró táv.

És elindultam. A Zamárdi – Siófok szakasz, hosszú, egyenes, és éjjel sötét, azaz qrva unalmas. Széplaktól, legalább azt élveztem, hogy sötétben is ismerős. Hja a hajdani görkorcsolyás Winkek, meg a céges üdülő. Inkább az utóbbi. Oda mentem néhányszor éjjel, csöppet sem szomjasan.

Azért csak megszívtam a hidat a Sió fölött. Az útvonal jelző nyilakat követve jöttek azok a rohadt lépcsők, amiket sem a testem, sem a lelkem nem kívánt, főleg azért, mert kiestem miattuk a ritmusból. Volt hova, mert a tervezett 5’30” helyett olyan 5’03”-akat futottam.

DK váltópont. Na azt is csak addig láttam amíg futottam, mert addig a menetszél levitte a párát a szemüvegemről. Megint vakon a buszba, és mentünk a tovább.

Tempó 5’10”, átlag pulzus 151 bpm. Khmm. Edzéstempó…

Még mielőtt befutnánk, vissza a Sziámi szám aktualitásához. Én az a fickó vagyok, aki inkább nem kockáztat, hogy ne bukjon el, ergo így nem is fogok nagyot nyerni. A blog címe is katarzis nélkül. Én eddig azt hittem, hogy ez a jó mentalitás, de így utólag, csapattársakkal beszélve, legközelebb kockáztatni kell. Kell egy ilyen terv is, mint az idei, de az csak B terv lehet. Hogy esetleg meglegyen az a durva. Most így is érzem. Meg nem is.

Szóval „Nem tudom eldönteni szívem, hogy hamburger, vagy hot dog…”

Van okom most a 100 bolhát hallgatni...

A Club Aliga lejtőjén valahogy jó volt, de nem olyan iszonytatóan jó, hanem olyan „szépek vagyunk és boldogok” jó. Nem tűzhányó, hanem csak egy simogatóan jó hőforrás.

Mert megcsináltuk. Mert majd húsz perccel jobb idővel, mint terveztük. Mert hiba nélkül ment.

De ez tényleg nem az volt, amiről eddig olvastam. Rengeteg érzést, gondolatot indított el bennem ez is, de akkor milyen lehet Az?

Tudom, hogy ide még vissza KELL jönnöm. Talán a közösségi élményért, talán hogy megtanuljak kockáztatni… talán valami másért, amit még csak érzek, de nem tudom megfogalmazni.