Van ez a dolog a lóval, vagy lovakkal, meg a hátsó fertályokkal, mi szerint egy seggel két lovat nem lehet megülni, de kettővel egy lovat, simán. Nos úgy tűnik, hegy ez a tétel az esetemben a futásra is simán átültethető, legalábbis harminc fok felett.

Tavaly is, idén is, úgy mentem neki a 20. K&H maraton váltónak, hogy közben félmaratonoztam is. Tavaly is, idén is, a nap slágere - már ami a belső hangot illeti - a Most kéne abba hagyni lett. De míg tavaly nagyjából úgy sikerült az egész, ahogy számítottam, az idén – lássuk be – qrva nagy pofonba szaladtam bele.

Nem, nem vártam csodát, meg azt is tudtam, hogy éppen messze vagyok a bűvös százastól, nagyon kis dologra vágytam 1:50 alatt akartam célba érni, ami teljes mértékben reális célnak tűnt. Ennyi kellett a hét órán belüli félmaraton mániához. Pontosítok ennyi kellett volna.

Ráadásul az idei váltó, tényleg buliváltónak indult. Az már más kérdés, hogy nálam úgy látszik mentális kérdés, hogy nem tudom még a buliváltót sem buliváltónak kezelni, pedig fogadkoztam ezerrel, hogy első a félmaraton eredmény, nem hajtom el az elejét. Itt jön az alfeles, meg a lovas tézis… mert más a félmaratonra tervezett taktika, meg más az erőből lenyomott váltó taktika, ami meg a kettő közé szorul az lótüdőt sem ér. Én meg pont azt futottam.

Mondanám, hogy még ez is belefért volna, ha az időjárásfelelős nem küldi ránk a dögletességet. De ránk küldte, és én harminc fokban nem tudom ugyanazt a taktikát futni, mint huszonötben. Szar ügy!

Állítólag felnőtt vagyok, állítólag fel tudom mérni a lehetőségeket… Állítólag.

Az, hogy az idei verseny a Városligetbe szorult még belefért volna, de a sok száznyolcvanas fordítót szerintem senki sem szereti. Részemről inkább futottam volna hat kört, mint a Hajógyárin, mint ezt a négy visszafordítós izét a ligetben, amit – már a ligetet – különösen aljas terepnek tartok dögletes időben. Jobb lett volna kicsit kimenni az Andrássyra is, de bekavart az árvíz. Így a váltók útvonala rövidebb lett, a félmaraton meg négy kör.

Elrajtoltunk, és elfutottam. Ami a Vivicittán sikerült, az most nem. Vitt a tömeg. Pedig az agyam tudta, hogy lassítani kéne, mert a váltók húzzák a mezőnyt. De az agyam nem kommunikált a lábammal, már ilyen kérdésben.

Erőlködés nélküli öt percen belüli átlaggal megvolt az első. Váltótárs sehol. Futok tovább. Ja megvan. Utolér. Váltunk. Eddig jó.

Három kilométerrel arrébb, felfelé az Olaf Palmén, már nem jó. Hányingerem van. Eldöntöm, hogy feladom, de csak a váltópontnál. Visszafelé a lejtőn viszont már minden oké, de akkor is energiatakarékos futásra váltok. Arra gondolok, így meg tudom csinálni.

Három kilométernyi illúzió. Megint kezdődik. A Bátortáborosok bíztatása lök tovább. Az emelkedő kínlódás, a Közlekedési múzeumnál döntök, nem lesz negyedik kör. Aztán a másik Bátortáboros csapat tovább lök. Feléledek. Lejtő. Váltópont. Szurkoló DK-Team. Próbálok mosolyogni, mert hálás vagyok érte. Mi az az öt hátralévő kilométer? Maga a végtelen…

Folyamatos hányingerrel vágok neki az utolsónak. Dilemma, ha frissítek biztos, hogy kijön, ha nem frissítek… A mentők már az előbbi körben is folyamatosan dolgoztak.

Huszadik kilométer, a gyomrom a torkomban. Belesétálok. Aztán megijedve attól, hogy a nyomorúságom esetleg képileg megörökítésre kerül, összekapom magam. Felküzdöm magam a befutóig, ott meg dob az adrenalin, meg, hogy vége. Még gyorsítani is tudok. Egy picit.

Szédülök. Kóválygok.

Ez nagyon szar volt, és persze majd négy perccel kicsúsztam a célidőből. A hét órán belüli félmaratonmániának lőttek.

Eldöntöttem, ilyet többet nem, vagy egyéni, vagy csapat. De abban a lehető legjobbat hozni, mert egy seggel két lovat, nem lehet.

Így utólag azzal vígasztalom magam, hogy ezt inkább a tavalyi délibábhoz kéne hasonlítani, mint a K&H-hoz. Úgy még elfogadható.