Ezer kilométer… Van akinek sok, van akinek kevés. Nekem pont jó. Pont jó leírni, hogy az idén is meglett az ezredik kilométerem. Nem mondom, hogy nem zavar, hogy csak mostanra, pedig valójában nincs mi zavarjon.
Főleg most, hogy kicsit össze vagyok zavarodva. No igen, ott belül valami felborult. Hűtlen lettem a környék síkjaihoz, meg lapos emelkedőihez. megbabonázott a három há, a Hármashatárhegy.
Üldögéltem békésen az állóvizemben, róttam a kilométereket a megszokott utakon és akkor valami, azt kezdte mondogatni, hogy változás kell… Régóta figyelem, hogy a DK-team egy része rendszeresen feljár a Hármashatárhegyre úgynevezett panorámakört futni. Néha még el is játszottam a gondolattal, hogy menni kéne. De kényelmesebb volt az itthon, meg a door to door fíling.
Most meg hív… a hegy. Engem.
Zsizseg bennem, vagy mi a tökömet csinál. Húz, hogy nekem fel kell futni az adótornyokig, meg onnan le, meg megint fel, meg le, meg… Na, annyit nem bírok. Még!
De amikor felérek, az boldogság.
Pedig nem adja magát olcsón...
A Fenyőgyöngyétől bő három kilométer fel, bő kettő le, de az a felfelé vezető három… illetve csak az utolsó. Magához ölel, magához húz, mintha nem akarna elengedni. Visszafog. Lassításra kényszerít.
No igen, olykor-olykor belegyalogolok… és amikor végre felértem csak elheverednék.
A lefele útba meg beleloval, hogy gyorsabban, még… még gyorsabban. Alig bírom visszafogni magam.
Meg kell ezt (is) tanulni.
Összeszokni.
Hogy ne csak azt a pillanatot élvezzem. Ott. Fent. Hanem magába fogadjon az út, amit ad. Amit adni tud.
Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy a bűvös ezret ma valahol a csúcs közelébe érem el. És menni alig tudtam, levegőt alig kaptam, vörös fejjel, zihálva... mégis elvarázsolt… a pillanat.
Az ember azt hinné, hogy ez az ezer kilométer nem nagy szám, volt már ilyen. Nem is egyszer. És mégis, mint egy hülyegyerek, vigyorogva ziháltam fel magam, és ha lett volna annyi levegő a tüdőmben, talán még Delhusa örökbecsűjére is rázendítek, hogy „…ahogy Te ölelsz, nem felejtem el…”, így csak a fejemben szólt.
És nem tudom, de tényleg, hogy ha már csak úgy, simán megkapom… akkor mi lesz? Remélem, sohasem válik a hegy állóvízzé.