Sokadik nekifutásra sem tudom, hogy mi lesz ezzel a bejegyzéssel. Voltam terepfutni. VTM. Félmaraton. Csak valahogy nem találom magamat…

Talán azzal kéne kezdeni, hogy a téli alapozásom egyik része az volt, hogy megfutottam néhány teljesítménytúrát. Többet, mint eredetileg terveztem, de ugye evés közben jön meg az étvágy. [ezt ebben a bejegyzésben, még legalább egyszer el fogom sütni, erősítendő a közhelyfaktort]

És talán Egész rendesen megtanultam, már az MTSZ pontokból kalkulálni, hogy mennyi idő alatt tudok lefutni egy-egy még ismeretlen útvonalat.

A Vértes Terep Maraton a kiírása szerint 40,5 pontos, azaz valamivel erősebb, mint a Téli Gyermekvasút húszasa, és valamivel gyengébb, mint a Budai Piros… Hmm, az akkor olyan 1:50 és 2:00 óra közötti időt jelent. Gondoltam én. Meg kaptam még hozzá azt a jó hírt, hogy csak az elején van jelentősebb emelkedő. Tehát nem igazán tartottam a távtól.

Aznap reggeli, mert az óraátállítás kiütött, egyszerűen nem találtam a helyem. Jellemző, hogy rajt előtt fél órával, még nem voltam jelmezben, azaz még nem volt rajtam a futóruha. [Majdnem azt írtam, hogy civilben császkáltam. Végül is passzolt volna.]

Szóval valahogy baromira nem volt kedvem, meg versenyhangulatom, nem számolgattam, hogy hanyadik lehetek majd… csak úgy voltam. Persze lehet, hogy egyszerűen az volt a baj, hogy én egy latyakos, hókásás szenvedésre készültem itten meg hétágra szólt a nasütés…

Közben elrajtoltak a maratonisták, én meg néztem, hogy aha… és azon kezdtem el izgulni, hogy mi lesz, ha… de ugye erdőben van bokor bőven, csak a vízöblítés ritka.

És elrajtoltunk, és nem rohantam. Legalábbis úgy éreztem. Gondoltam első 5 kilométer 5’30” (ha csak az elején van emelkedő, akkor az nem lehet több négy–öt kilométernél… aztán lehet futni.

Egyrészt nem az elején, hanem az első harmadán(!) az nálam nem ugyanaz, de ugye rákérdezhettem volna pontosabban, utána nézhettem volna, és ha a nagyanyámnak kereke meg áramszedője, akkor akár még a hatos villamos is lehetett volna, már amikor éppen sárga volt az irigységtől. Mert amikor pirult, akkor max troli.

Másodsorban, a 4’57”, 4’44”, 5’04”, és 5’16”, az nem 5’30”. Erre azért rájöttem az ötödik kilométerben, amikor belesétáltam. Miközben elhangzott egy nabaszki, vagy valami hasonló és egyedül a MoSa effekt bírt rávenni egy húszméternyi futásra, amikor ugye szembe kerültem egy fényképezőgéppel.

A combom, ólom, a kb ötfős csapattól, akikkel tartottam a lépést, leszakadtam. Volt némi qrvaélet, és lényegében feladtam, csak éppen nem fordultam vissza. Próbáltam a lejtőn életet mozogni a lábamba.

Jött közben egy ellenőrzőpont, úgy hét kilométernél. Kezdtem magamra találni. Negyvenkét perc, azaz hatos tempó. Még a két óra sem lesz meg. Lehet itt bármilyen lejtő, beállt a combom. Közben eltűntek (bocsánat letértek) a rövidtávosok és némileg éreztem, hogy hat perc alá gyorsulok. Ez a gyakorlatban öt perc alatt volt, csak egyszerűen nem mertem az órára nézni. Kialakult egy kb hat-hét fős társaság, akikkel egymást előzgettük. Kezdtem élvezni a futást. Meg egyre jobban mérgelődni, az elfutott eleje miatt.

Úgy a tizenötödik kilométernél, már biztos voltam benne, hogy legalább öt percet fogok bukni a beállt combomon, ami addigra nagyjából rendbe jött, de még nem volt az igazi. Shazbat! (Mondtam, hogy evés közben jön meg az étvágy.)

És igen hiába a lejtő, fáradtam, mert erőből kellett futni ott, ahol jó taktikánál a lejtő vitt volna. Legalább húsz másodperccel lassabb ezreket futottam. Éreztem lassulok.

Már beértem a rövidtáv végét. Ez azért új erőt adott, még ha gyorsítani nem is gyorsított nagyon. Próbáltam őket biztatni, de a nekik mondott hajrá, igazából magamnak szólt.

Bent vagyunk már Száron. Az kizárt, hogy kifelé is ilyen hosszú út volt. Kis csoportunk szétszakadt. Csak arra tudok gondolni, hogy ezt elszúrtam, hogy ritka szart futottam. Rákanyarodunk a sportcsarnokhoz vezető útra. erősíteni kéne, hogy meglegyen az a qrva 1:50… még egy kanyar. De kicsi a luk a dugókához… Ehhh!

Mindegy, vége. Szar lett. Illetve…

Szóval az órát nézve 1:47… az ugye nemhogy kevesebb a kettőnél, de még az 1:50-nél is. Akkor tulajdonképpen örülni kéne. De belegyalogoltam, ergo puding voltam. Annak meg minek örüljek?

Most így két héttel a VTM után még mindig meg vagyok zavarodva. Hogy lehet normálisan elmagyarázni, hogy tudom, hogy az eredmény jó, de érzésre… inkább hagyjuk.