A most már rendszeresen teljesített éjszakai Sárga 30-as túrát megtoldottam először 20 kilométerrel, így lett S50. Majd miután az összesen 52 kilométert követően még mindig volt kedvem futni, a Hűvösvölgyi célból hazakocogtam.

Az éjszakai Sárga 30-as teljesítménytúra Esztergomból indul a vasútállomásról. Mivel csak a hivatalos kezdéskor, este 11 órakor vágtunk neki a túrának, nagy tömeg gyűlt össze a Vörös-keresztnél, az első ellenőrzőpontnál, ahol perceken át kellett várakozni a pecsétre. Rögtön itt kezdődik az éjszakai túra talán legszebb szakasza: a Hegymeg környéki szántóföldek nyílt terepén félkörben lehet látni a fejlámpák fényének láncolatát. Felfelé nézve pedig gyönyörű volt az eső után kitisztult csillagos ég, ilyen sok csillagképet már nagyon régen láttam. A magaslatokról a messzeségben látszó városok fényei is jól ellensúlyozták az éj sötétjét. Többször kikapcsoltam a fejlámpát és úgy nézelődtem, hogy minél jobban áthasson az élmény.

Az első ellenőrző pont után úgy két kilométerrel erdőbe érkeztünk és innentől kezdve fokozatosan hagytam magam mögött a többi túrázót. Nem sokkal több, mint háromnegyed óra elteltével már többnyire egyedül haladtam viszonylag könnyű terepen: a sárga sáv turistaút széles földutakon vezetett, minimális szintkülönbséggel.

Klastrompusztához (17.3 km) már az élbolyt utolérve értem, negyed órával az ellenőrző pont hivatalos nyitása előtt. Innét igyekeztem rutinosabb túrázókkal együtt menni, mert okkal tartottam tőle, hogy eltévesztem a kis csíkos szalagokkal jelzett bejáratokat a széles utakról a bozótosokba. Furcsán vezetik a Sárga turistautat, így nem mindig lehet egyértelműen követni. Az út közel tíz kilométeren át erdőkön keresztül kanyarog, csak néha kell átvágni tisztásokon – ekkor mindig az a kérdés, hogy vajon hol vezet be a turistaút az erdőbe. Ahol a hajnal felé közeledve egyre gyakrabban lehetett hallani madárszót, közöttük egy páva ismerős rikácsolását is (a margitszigeti állatkert mellett futva lehet hallani hasonló hangokat).

A Vörös-hegy nyergére, Pilisvörösvár fölé, már újra egyedül értem és az itteni ellenőrzőponton kiderült, hogy már csak futók voltak előttem. A hegyről lefelé a Vörösvárra már jól eső lendülettel futottam én is, és a Sramli söröző előtt azt láttam, hogy hárman várakoznak – az ellenőrző pont nyitásáig még fél óra volt vissza. Az éjszakai 30-as szakaszt (31.5 km) frissen és minden gond nélkül teljesítettem 4 óra 44 perc alatt. (PB, bár ennek itt nincs sok jelentősége, hiszen nem futni mentem.)

Várakozás közben furcsa volt azt hallgatni, hogy azzal köszöntek egymásnak a többiek: "Te is mész a Terep Százasra?" Meg a tíz év alatt 100 városi maraton fogadalma is jelezte, hogy komoly futók társaságába keveredtem. Mikor végre megnyílt a Sramli söröző, jól esett egy pohár sör és megvártam azt is, hogy a lassan felépülő ellenőrző ponton elkészüljenek az első vajas kenyerek is. Ezekből jól belakomáztam, és a mosakodással együtt közel negyven percet töltöttem ezen az állomáson. És még mindig sötét volt.

A következő szakasz elején csatlakoztam egy futóhoz, aki kissé kacsázva, de nagyon hatékonyan tolta az emelkedőket előttem. Ő is azok közé tartozott, akik tíz nap múlva természetesen teljesítik majd a Terep Százast is. Nagykovácsira felérni tavaly sem volt egyszerű, meredek ösvényen kell felmászni, de a Muflon Itatóba érve a 40 perces vörösvári dekkolás ellenére sem maradtam el sokkal az ellenőrzőpont-nyitás idejétől.

Innét újra széles földutakon, kényelmes kocogást és tempós menetelést váltogatva mentem tovább. Tavaly ez az erdőrész volt a legszebb, átszűrődött a nap fénye. Most narancsló kis fényfüzérek jelezték a fák között, hogy éppen kel fel a nap. Olyan volt, mint egy karácsonyi girland. A kerek-hegyi feltételes ellenőrzőponton nem találtam senkit, emiatt kezdtem aggódni, hogy mégiscsak eltévedtem. Szerencsére utolért egy futó, ami megnyugtatott. Mentem vele egészen a solymári Rózsika-forrásig, hangulatos patakparti tanösvényen, mesebeli kis hidakon át. Az ellenőrző pontot újra a hivatalos nyitás előtt értem el. Tavaly itt már fáradt voltam és inkább kiszálltam, mintsem, hogy tovább menjek Hűvösvölgyig.

Most belefogtam és ismeretlen terepen mentem tovább. Egyre többet kellett elővenni az itinert, és mivel teljesen egyedül voltam, többször kétségeim támadtak, hogy jó helyen járok-e. Itt a sárga jelzések sem voltak mindenütt jól festve – nem úgy, mint az éjszakai szakaszon, ahol sokat segített, hogy a fejlámpák fényében visszaverődött a sárga sáv.

Fokozatosan emelkedett az út, és a Budai-hegység északi oldaláról pompás kilátás nyílt Csobánkától Szentendréig. Szépen megvilágította a nap a völgyet, és ez volt ebben a szakaszban a jó. Az sokkal kevésbé, hogy keskeny volt az ösvény és folyamatosan balra dőlt az út, ami nem tett jót a bokámnak: a cipő felsőrésze a párnázás ellenére is minduntalan belevágott a bokámba. De mint később kiderült, szerencsére még nyomot sem hagyott.

Nemsokára azonban olyan helyre értem, amit már jól ismertem a Panoráma Kör többszöri megfutása miatt. A Sárga út az Újlaki-hegyre vezetett fel, ide a korábbi téblábolás miatt már újra tíz perccel az ellenőrző pont nyitása után értem, egy túrázó valahogyan elém is került (fogalmam sincs, hogyan, biztos kispistázott), de innét már ismerős volt a terep.

Hűvösvölgybe futva értem és pár méterrel a cél előtt a lépcsőkön el is csúsztam, ami vicces volt, de nem meglepő: mindkét cipőmmel beleléptem pocsolyába az éjjel, úgyhogy vizes cipővel mentem szinte végig. A célba háromnegyed nyolckor értem, még mindig kora reggel volt. 51.9 kilométer 8 óra 45 perc alatt.

Miközben egymás után ettem a pizzaszeleteket, amik kijártak a célba érkezőknek, azon gondolkodtam, hogy ez a teljesítmény a Kinizsi 100-on kb. 17 órának felelne meg. Ennél azért jobbat szeretnék menni. Szerencsére azt a terepet ismerem és azt is tudom, melyik állomáson maximum mennyi időt érdemes tölteni. Talán sikerül majd 16 órán belül célba érni, és akkor csak azt kell kisakkozni előre, hogy az elején az ellenőrzőpontok nyitását percre pontosan elérve hogyan pörgessem fel a táv második felét, hogy még elérjem az utolsó vonatot vissza Tatáról.

Ahogy ezen gondolkodtam, kedvem támadt még mozogni. Nem volt elég az 52 kilométer. Elhatároztam, hogy futva megyek haza. Többen azt mondták, hogy a Moszkva tér tíz kilométerre van, de én kevesebbre emlékeztem, megfutható távolságra. Így elindultam, és kényelmes kocogós tempóval futottam lefelé a Hűvösvölgyi úton. Jó volt, rásegített a gravitáció. A Moszkva tér csak hét kilométerre van Hűvösvölgytől, nem volt ez nehéz.

Végül 8.3 kilométert futottam hazáig, 5:27-es tempóval. És még mentem volna tovább. Ez mindenképpen jó előjel a Kinizsi 100 előtt.