Ha hazafelé a HÉV-en mondtam volna olyat, hogy ide többé soha, akkor az leginkább magamnak volt köszönhető. Sok olyan apró hiba gyilkolta a kedvem, amiért vagy én, vagy az időjárás, vagy kettőnk közös megfeszített munkája volt a felelős…

Persze kellett a nyugtató forró fürdő, meg a fantasztikus négyes, hogy eljussak odáig, hogy elkezdjem írni a beszámolót a Pomáz Körül-belül túra nagy köréről (MTSZ pont: 91,5; rendező: Holdvilág-árok Országjáró és kulturális Egyesület, Pásztor Lajos, Czifferszky Péter, MTE Pomázi Szakosztály). A rendezőket jegyezzük meg, érdemes! Szeressük őket, mert ők is szeretik a túrázókat.

És ezt a túrát is érdemes végigjárni, még akkor is, ha ez most nekem némileg kín volt és szenvedés.

Most már csak ülni nehéz, kicsit… vagy csak felkelni a fotelból…

Mert ugye úgy indultam neki az idén eddig legerősebb túrámnak, hogy az elején futok, amíg bírom az emelkedőket, és utána majd gyalogolok, elvégre ez egy futóbarát túra.

Halkan jegyzem meg, hogy a „futóbarát” kitétel, NEM azt jelenti, hogy jól futható, hanem azt hogy a minden túrázót szeretnek, még a futókat is. Most már ezt is tudom. Különben tényleg szeretnek mindenkit. Ez tuti.

Hétkor már ott toporogtam a rajtnál, és éreztem, hogy ez jó lesz. Az elmúlt napok esői lehűtötték a kánikulát… és gondolatban már nem csak a hétórás menetidőt láttam elérhetőnek, hanem a hat órához közelítőt. Egyetlen dolog bosszantott, csak „piros” [belülről szürke] szemüveg volt nálam, holott az erdőre nem ártott volna egy átlátszó, de azt bizony reggel otthon felejtettem. Akkor még nem tudtam, hogy a nap folyamán ez…

Szerény véleményem, hogy azokat a túrákat nem szívesen ajánlom kezdő túrázóknak és futóknak sem, ahol sok a jelzés nélküli, szalagozott útvonal. Az itt volt bőven, ami nem lett volna baj, ha előző este nem szakad az eső, és nem tűnteti el a szalagozást, amit az itiner „fokozottan kell figyelni”. Shazbat! Némi bolyongás után meglett az útirány… én meg rájöttem, hogy ilyen aljnövényzetnél a rövidnadrág… nem rossz, csak kell az a pár ember, aki csapást csinál. Itt meg én voltam a pár ember egyike. Tulajdonképpen innentől folyamatos verseny volt a tüskés növények és a csalánfélék között. nem tudom eldönteni, hogy melyik nyert, csak az vígasztal, hogy a csalán állítólag jó a korpásodás ellen. Ha igaz, a lábszáram nem lesz egy darabig korpás.

Az, ahol nem szúr és csíp, ott csúszik kezdte beárnyékolni a napom, és még csak a túra útvonalának alig a tizedét tettük meg.

Mire felértünk a Kevély oldalába túl voltam a dagonyázáson is. A teljes jobb oldalamon agyagrétegbe fullasztottam az élősködőket, és olvashatatlanná tetem az itinert. Tulajdonképpen csak azért mentem előre, mert a vissza olyan rémesnek tűnt.

Mondják, hogy amikor felérsz a hegyre a szép kilátás minden addigi szenvedésért kárpótol. Lótüdőt! Ez a „tulajdonképpen mit is keresek én itt?” esetekre nem vonatkozik. És ez a kérdés már akkor is mocorgott bennem, amikor ezt a képet csináltam a Kis-Kevély oldalában, de az Oszoly-csúcson konkrétan már csak az érdekelt, hogy ezen a csúszós, köves szaron, hogy a brantba fogok visszamenni?

Kitérő. Amikor a túrára indultam sejtettem, hogy ez lesz a tavaly ősz óta használt Asics Gel Fuji-Attack cipőmnek az egyik utolsó útja, elvégre benne volt egy ezres, már kilométerben. Valószínűleg száraz talajon is sok lett volna neki a negyven, de így eső után… gyakorlatilag a kilencedik kilométertől képtelen voltam futni, fájt a talpam és a sarkam a megpuhult, megkopott talpú és a harmat, meg sár hatására tartását vesztett felsőrészű cipőben.

Csobánkán úgy éreztem, hogy jobb lenne kiszállni. Csak mondom, hogy az volt a túra harmada.

Tulajdonképpen, az hogy végigmentem, az annak köszönhető, hogy az ötödik kilométertől együtt haladtam egy rutinosabb túratárssal, akivel néha egy-egy kilométerre leszakadtunk egymástól, de valahogy mindig beértük egymást. Mi voltunk az úttörők. Ha egyedül megyek kiszállok.

És rohadtul fújt a szél, és a rosszul megválasztott szemüvegben alig láttam a kék szalagokat… és különben is. Aztán valahogy elértem a Tábor ellenőrző ponthoz (28 km)… Ez utóbbi azért is jelentős, mert előbányásztam a poharat és ittam, úgy féldeci vizet. Nem voltam szomja, csak éreztem, hogy kezdenek bedagadni az ujjaim.

Innentől a „csak kibírom” volt a jelszó. Ami a Csikóvári-nyereg után dacba váltott. Itt találkoztunk össze a Kis-kör túrázóival. …és értem én, hogy nekik tizenöt kilométerrel kevesebb, de az nem annyi, amennyivel frissebbek voltak nálam. Vonszolom előre magam rozogán csupa, életvidám fitt ember között… Nyomorultul éreztem magam. Még akkor is, ha közben folyamatosan előztük őket. Bár lehet, hogy azért hagytak menni, mert gyakorló zombinak néztem ki. Főleg a szürke sárréteg alatt.

Aztán Kőhegy. Innen már csak lesétálunk… vagy levágom a lábfejem és feljön értem a mentő… az első opció nyert. Meg az hogy magam elé képzeltem egy pohár hideg sört, meg valami giroszt, vagy lángost, vagy valami ilyesmit. Mondtam, hogy Pomázon a giroszosok nem árulnak sört? Oda se megyek nyaralni.

Pár szó arról, hogy itiner, meg útvonal, meg frissítés… Itiner. A szöveges részt, amit általában csak akkor olvasok, ha muszáj, nem értékelném, mert nem sokat tudtam belőle olvasni, mint említettem még az elején elfedtem sárral. A táblázatnál meg nem tudtam megszokni, hogy nem az van az ellenőrző ponttal egy sorban, hogy milyen jelzéseken jutok oda, hanem az, hogy onnan milyen jelzések visznek tovább. Nálam a maximum, ha nem EP-kre van felosztva a táblázatos rész, hanem jelzésváltásokra. Ez így 3 pont. A szalagozással is nehéz a dolgom, mert egyrészről kiváló volt, főleg, hogy külön szín jelölte a letéréseket (piros), külön szín az úttartást (kék). Ez így önmagában is kiváló lenne, ha az eső az elején nem tünteti el a papírszalagok egy részét, ha a kék világosabb (kvázi kukazsák kék) lett volna. Ettől függetlenül jár az 5 pont. Látszik, hogy sokat dolgoztak azért, hogy jól követhető legyen az útvonal. Frissítés, nekem tökéletes volt, jár az 5 pont. Ez így most 13 pont a tizenötből.

Érdemes lesz ide jövőre is eljönni, ha úgy alakul.