Jó pár évvel ezelőtt volt a tv-ben egy vetélkedő műsor, az volt a címe: A leggyengébb láncszem. Részeltekre nem emlékszem, csak arra, hogy az éppen aktuális körben kieső játékosnak a műsorvezető iszonyat kemény hangon azt mondta: Most Ön volt a leggyengébb láncszem, a játék magának itt véget ért. Viszlát! ...borzasztóan dühített a hangja. Emberileg nem tudtam elfogadni azt a stílust.

Ultrabalaton 2015. május 30. 12:15 Csopak

A váltópont melletti játszótéren hintázok. Pont mint két éve, akkor is ott indult számomra az UB. A bennem rejlő hintázó kisgyerek elnyomja a meleg miatt aggódó futót... nem lesz gond. miért is lenne...

...Vászolynál várok, hogy újra váltsak. Fáj a gyomrom, remeg a lábam, már úgy érzem minden kijött belőlem és a nyugalmi pulzusom alulról veri a 150-et. Szédületes sebességgel rohannak a percek, és én nem tudok jobban lenni. Váltás helyett visszaülök a kocsiba és reménykedek, hogy akkor Dörgicse. Onnan jó az út. Onnan csak lefele Zánkáig. Az tavaly is tök jó volt, az még ilyen szar állapotban is megy. De nem. 

Zánka…

"Gyere ott egy orvos, kérdezzük meg tud-e segíteni." Nem tud. Én nem tudok odáig elmenni, ő nem segítőkész. Így jártam. "Most Ön volt a leggyengébb láncszem, a játék magának itt véget ért. Viszlát!"

Azt hiszem a legrosszabb az egészben a tehetetlenség. Amikor azt nézed, hogy a többiek néhány másodpercnyi gondolkodás után előhúzzák a kalapból a megoldást és csinálják. Zokszó nélkül, kint a hőségben, minden ponton váltva viszik az én szakaszaimat is.

A Vargáéknál már ki tudok szállni a kocsiból. Ez jó jel. Gondoltam, akkor eszek és iszok valamit. Na azt nem. Közben számolok, nézem a szakasztáblát. Vissza kéne állni. Nagyon szeretnék visszaállni. 

Gyenesdiáson sikerül. Éhesen, szomjasan, de már nem fájó gyomorral, lassú futással, de stabilan.

Ólomlábakon megy az éjszaka, néha kiszállok, futok amennyi sikerül. A vigasz annyi, hogy addig is a többiek pihennek. Az edzőm pár hónapja azt mondta, hogy próbálkozzak a reggeli futással éhgyomorra, higgyem el, hogy egy 2 órás edzést extenzív állóképességi zónában simán lenyomok saját-zsíron. Hát, igaza volt. Amíg tartott a vésztartalék, addig mentem. 

Esőben ért minket a befutó. A célkapu felé futva néhány másodpercig azt érzem amit tavaly, az örömöt hogy vége, hogy megcsináltuk, hogy jók voltunk.

Aztán az érzés elmúlt, mert bennem csak a számok puszta ténye maradt. Hogy mennyit és milyen tempóval tudtam beletenni a csapatmunkába, ahelyett amennyi bennem volt, amit akartam, amit tudtam volna.