Azt hiszem, hogy nem titok, hogy az egyik verseny, ahol mindig is szerettem volna nagyon dobogóra állni az a (már tizenegy éve) március 15-én megrendezésre kerülő Imre-Lőrinc futóverseny. Talán azért mert hat éve ez volt az első versenyem. Meg, mert itt mindig is erős a mezőny…

Hogy mást ne mondjak az idén az élboly alig több, mint 23 perc alatt tudta le a hivatalosan nyolc kilométeres távot. Évek óta úgy okoskodom, hogy leginkább 2017-ben, vagy 2018-ban lesz esélyem az 50+ korosztály dobogójának az alsó fokára felállni. Ennek tudatában döntöttem úgy, hogy az idei évet kényelmes, pihenős felkészülésnek szentelem.

Ez persze nem azt jelenti, hogy azokon a versenyeken, amiken részt veszek, nem próbálom meg a maximumot nyújtani, csak annyit, hogy nem feszít belülről a dobogó utáni vágy.

Az idei év annyiban is változást hozott, hogy egy hét kilométeres verseny becsúszott a március 15-ei hosszú hétvégére, még az Imre-Lőrinc elé. Nem mondom, biztató lett az időeredményt tekintve a Pesterzsébeten begyűjtött negyedik (utálok negyedik lenni!) hely, de az ünnep reggelén megérkezett eső (máshol hó) egyből lehűtötte a reményeimet. Nem nagyon volt kedvem kimenni…

Inkább beszélgettem a Pénzügyőr SE helyi különítményével. Öten voltunk… és az biztos volt, hogy Fodor Gabiból csak a kondenzcsíkot fogom látni.

Aztán csak kimentem kocogni egy kicsit, és nulla versenykedvvel álltam be a rajthoz. Megnéztem a kenyai különítményt, mondván, hogy őket sem fogom a cél előtt látni.

Rajt.

Azzal, hogy beszorultam néhány lassabb futó közé, és előre kellett magamat verekedni, máris a szokásos elfutási hibába estem, és úgy háromszáz méternél, már próbáltam lassítani, hasznosítandó a szombati tapasztalatot. Persze az eső kitartóan permetezett, de nem volt vészes. Körülbelül a harmadik kilométerre egyedül futottam. A hátralévő időben két futót sikerül majd megelőznöm, és engem is annyian előznek meg. Bár ezt akkor még nem tudtam. Arra készültem, hogy a kb ötödik kilométertől kezdődő emelkedő ne nagyon fogjon meg.

Mint az egyik előttem futót, aki egyszer csak állt nyújtani. Attól, hogy ő begörcsölt, csak azon járt az eszem, hogy én ne járjak úgy… és az óra szerint gyorsabban futottam, mint szombaton.

Lelassultam, és ötszáz méteren belül ketten is (köztük a senior 2 kategória győztese) elhúztak mellettem. Mintha álltam volna. De ez legalább fejben rendbe rakott és visszataláltam a tempómhoz.

Halkan jegyzem meg, hogy kb ekkor értek be a győztesek a célba. Előttem meg még volt bő két kilométer.

Ekkor kezdtem el a szombati önmagammal versenyezni. Illetve kezdtem volna, mert itt már konkrétan semmit nem láttam olyan vizes és párás volt a szemüvegem. Megpróbáltam menetközben megtörölni… egy kicsit jobb lett.

…és volt még cca 2 másodpercnyi tempó előnyöm. Gyorsítottam. megint nem láttam. Ismét menet közbeni szemüvegtörlés, megint gyorsítás. Vaksinak lenni szívás…

Amikor áthaladtam a célkapun, valami olyat hallottam, hogy már a senior 1 kategóriából, már beért két versenyző. Így elkezdtem bízni abban, hogy esetleg enyém lesz a bronz. Az azért mégis csak nagy dolog lenne – gondoltam.

32:08 - összetettben a 16. a férfi mezőnyben.

És vártunk az eredménylistára.

A befutó után úgy öt perccel kaptam meg a címben szereplő, korholó megjegyzés az unokahúgomtól, hogy "legalább liheghetnél". Tényleg. A téli készülés első hozadéka, hogy némileg gyorsultam és abszolút nem éreztem magamat fáradtnak. Azt hiszem maradt még bennem két kilométernyi tartalék... Mondjuk ezen meglepődtem

Meg akkor is meglepődtem, amikor kikerült a lista.

Hihetetlen volt, hogy dobogóra állok, főleg, hogy én voltam a második célba érkező a kategóriámban.

...hogy nem kell megvárni a dobogóhoz a kategóriaváltást. (mellesmeg nyolc kilométeres táv eredményei: itt)

Ha a képen nem is látszik, én nagyon örülök most.

cipő: Asics Gel GT-2000

óra: Garmin FR 220

ps.: a dobogós fotóért köszönet Csuta Albertnek