Beállsz a rajtzónába. Egyre nagyobb a tömeg… és szép lassan bekebelez a körülötted állókból áradó rajt előtti feszültség. Aztán amikor végre futhatsz, az olyan felszabadító érzés… és ötszáz méterrel arrébb figyelmeztetned kell magad, hogy már megint elfutod… és tényleg.
Tavaly - már, ami az elfutást illeti – megúsztam. Az idén nem sikerült. Elvitt a tömeg. Pedig tényleg szorgalmasan gyakorlom a negatív splites futásokat. No de, a tömeghatás… Próbálok magamon nem bosszankodni, de nehéz megállnom.
Reggel úgy indultam neki, hogy olyat szeretnék futni, mint tavaly. Ennyi volt a terv.
Előtte még találkozó a Pénzügyőr SE sátránál. Csapatfotó. Kicsit furcsa érzés, hogy nem a szigeten vagyunk. Valahogy annyira hozzátartozik nekem a Vivicittá élményhez, a ráhangolódáshoz, a hosszú séta a Víztoronyig… Ez van. Vizes VB lesz.
Szóval csapatfotó, meg előtte egyesületi pólóosztás. Ezentúl, és ezek szerint a versenyeken grafitszürkében fogok futni.
Elsétálok a rajtzónámhoz. Útközben, meg ott is beszélgetek pár szót ismerősökkel. Hajtogatom, hogy 1:40 alatt minden eredmény jó, de valahol legbelül az 1:35-öt célzom meg. Süt a nap. Jó időnk van. Csak eldördül a rajtpisztoly. Nekiindul a tömeg a Hősök terének.
Az Andrássyn ránézek az órára… megállapítom, hogy vissza kéne venni a tempóból… és követem azt a hátat, amit kiszúrtam magamnak. No meg nem találom a helyem. Ahelyett, hogy az útra és magamra figyelnék, hol kihúzódom jobbra, hol balra, aztán megint jobbra. Tulajdonképpen semmi sem indokolja a bujkálást, csak az energiámat pazarlom.
Az alagút után kezdek magamra találni. Megállapítom, hogy az elejét elfutottam. Hogy legalább százméternyi pluszt hoztam össze a bújócskázással. Hogy… Isten bizony nem emlékszem, pedig ott, a hatodik kilométer magasságában rohadt bölcsnek éreztem magam. Na, mindegy. Becsatlakozom, egy kb hat-nyolcfős bolyhoz, azzal, hogy, nincs más dolgom, csak minél tovább tartani a tempójukat…
Ez úgy kilenc-tíz kilométeren keresztül simán megy. Tulajdonképpen könnyen futok. Van időm, erőm, és kedvem, néha pacsizni is az út mellett állókkal, észreveszem az ismerősöket. Ez általában úgy szokott lenni, hogy a „meglátom és a felismerem” között megteszek úgy kétszáz métert… Kb, mint egy brontoszaurusz reakcióideje.
A tizenhatodik kilométeren megfutom a leglassabb ezremet. Nem tudom, hogy kifelé mi látszik abból, hogy fáradok, de belül nagyon érzem. …és még ott a felüljáró a Nyugatinál…
A Bajcsyn már valamivel jobb, de jön a felüljáró… nos meglehetősen könnyen vettem, de az őszinte mosoly már nem megy.
Innen már csak visszaszámlálás…Még három kilométer. Még egy kis kanyargás a Ferdinánd-híd alatt… Még egy kis Lehel utca… Lótüdőt lehel! Zihál! …tessék átnevezni!
Bosszantó, vagy nem, de sorban előznek, akik jobban osztották be az erejüket.
Dózsa György út… Hősök tere… Itt kábé lezárt a tudatom, azért még volt erőm Diminiqenak integetni, de gőzöm sincs, hogy mi szólt. Csak arra koncentráltam, hogy legyen már vége… Egy keveset sikerült gyorsítani. Közben szitkozódtam a kanyargós befutó miatt.
Aztán ott a százméteres felirat… és vége. 1:35:33
Örülök. Tényleg.
Aztán később csak el kezdek bosszankodni, hogy, ha nem vagyok ilyen szétszórt, akkor ez befért volna kilencvenöt perc alá… ha, meg volna… Felesleges ragozni.
Amivel viszont foglalkozni érdemes - most, hogy a sok gyakorlást látszólag egy pillanat alatt felejtettem el - az az, hogy az erőnléti fejlődést, hogy vágja tönkre a rossz taktika. Az egy órás távot, és a „nettó” félmaraton időt tekintve jobbat futottam, mint tavaly, de az összes többi részidő rosszabb lett, pedig, ha képes lettem volna fegyelmezni magam… na mindegy.
Tavalyhoz képes van bő félpercnyi előnyöm, már ami a félmaratonmániát illeti… és megint jöhet a gyakorlás, hogy a K&H-n fegyelmezetten fussam le azt a három kört.
A tanulságot vonja le mindenki magának. Én megtettem.
Ilyen volt az útvonal:
cipő: Asics Gel GT-2000 4-es
óra: Garmin FR 220
