Ezen a hétvégén kicsit bajban voltam, mert két olyan túra is akad szombaton, amire szívesen mentem volna. Az egyik, a köztudottan szívem csücske Bakancskalad. A Budaörsi Herman Ottó általános iskola túrája, megérdemli a támogatást, mert jó célra megy a részvételi díj, és mert egy baromi jó hangulatú túra köszönhetően a tanári kar lelkesedésének.
Viszont kivételesen ugyanarra a hétvégére esett, mint a nagy múltú Meteor 50 TT (MTSZ: 105,3 pont; rendező: Meteor TTE). Legalább három éve tervezem, hogy ezen végig kell mennem, de eddig mindig egybe esett a BSI Budapest félmaratonjával, és ugye egy félmaraton előtt épp elég egy félmaratont túrázni, úgyhogy egyszer sem jutottam tovább a Mamutfenyőknél. De az idén elérkezett a várva várt… Írhatok a túra második feléről – gondoltam reggel, mert abban a hitben voltam, hogy az eddig bejárt részen semmi érdekes nincs már.
Nevezéskor a Hűvösvölgyben egy kellemes hét óra körüli teljesítést terveztem, már amennyiben nem tévedek el. Ettől mindössze azért tartottam, mert minden évben az látom, hogy a szervezők az áthaladóknak mindenféle cetlit osztanak az útvonalról a müzli szelet és a két decis gyümölcslé mellé… Szóval azt tippeltem, hogy itt valami állandóan változik.
Jut eszembe, a túrán a szolgáltatás ennyi, már a Mammutfenyőknél és a célban osztott egy-egy müzliszelet, és egy-egy két decis gyümölcslé. Nincs ezzel gond, csak úgy látszik, hogy elkényelmesedtem, és hiányoltam a célban a zsíros kenyeret, ami a feltehetőleg minden rendezőnek lutri, mert szinte lehetetlen kiszámolni, hogy az adott napon éppen mennyi fogy, és mennyi marad a nyakukon. A müzliszelet meg eláll.
Szóval, nekiindultam, a táv már ismert és megírt első részének. Nagy-Hárs-hegy, János-hegy… Hoppá!
A „hoppá” jelen esetben azt a meglepetést jelzi, hogy az évek óta romos, az Erzsébet-kilátóhoz vezető lépcsőt felújították. Igazán kellemes meglepetés, mert valahogy esős időben az ember inkább kihagyta és az aszfalton ment le a Libegőig, nehogy kitörje a nyakát. (Akik még nem voltak a meteoron azoknak mondanám, hogy budakeszi előtt itt lehet utoljára vizet venni.)
Úgy gondoltam, hogy innen már tényleg nem történik semmi említésre méltó, aztán a Virág-völgy után jött egy ág és elegáns mozdulattal lekapta a fejemről a szemüveget. Az nyomban meglapult a barna, fekete vizes avarban, a félhomályban. Mert bizony a felhők és a flóra erősen félhomályossá teszi az utat a Csacsi-rét felé… Én meg alapesetben max húsz centire látok szemüveg nélkül. Filmekben ilyen kor jön egy lépés, egy reccsenés, és megvan a szemüveg…
Nem kockáztattam. Guggoló helyzetben kezdtem tapogatózni a jobb kezemmel magam körül, hogy hátha… Azt végképp nem tudom megmondani, hogy a botokat miért nem tettem le, de valami olyan látványt nyújthattam, főleg a zsákkal a hátamon, mint valami balfék tini ninja teknőc. Szerencsére a mögöttem jövők nem kiröhögtek, hanem megtalálták a szemüvegem. …és nem lábbal.
Ezek után érthető, hogy a lelkesedésem, és a tempóm némileg csökkent. Ettől függetlenül egész jó iramban haladtam. Piktortégla-üregek, Farkas-hegy...
majd jelzetlen úton Sorrento és utána Magdolna-völgy.
Meg persze, szitáló eső… mert, ha Bakancskalad túra van, akkor eső is van. Ez náluk hagyomány.
Lényeg, hogy cirka két és fél óra alatt letudtam az utat Budakeszire.
Megkaptam a cetlit. Elolvastam. Hozzá néztem az itinert. Elindultam.
Közben kisütött a nap. Lefényképeztem a János-hegyet…
Csak szólok, hogy, ha ezt látod, akkor eltévesztettél egy bal kanyart.
Az van, hogy az 50, azaz ötven méter számomra itiner szinten értelmezhetetlen fogalom, így ahelyett, hogy a nálam levő papírokra hallgattam volna, és balra fordulok, mentem tovább a zöld kereszten abban a biztos tudatban, hogy biztos elírták. Hogy nem ötven, hanem ötszáz.
Pedig ötven.
Ezzel hirtelen össze is szedtem három kilométernyi pluszt. Másfél oda, másfél vissza. De ha jól hallottam nem csak nekem sikerült ezt a kanyart benézni. Viszont ötven kilométernél, az a három plusz, az nem sok.
Vissza az útra. Az itinerben egyébként tökéletes térkép van a Hosszú-hajtáson átvezető útról is, mint minden „szalagosnak” jelölt szakaszról. Csak meg kellett volna néznem. Alaposan.
No, de a hibáiból tanul az ember. Majd jövőre nem nézem be.
Különben ez a szakasz, azaz a Hosszú-hajtás volt egyedül a számomra ismeretlen szakasz. Amikor elértem, még az Erdészeti Arborétum előtt, a zöld háromszöget, már ismét általam többször bejárt úton voltam. Azt viszont sajnálom, hogy fényképezni már csak a Tarnai-pihenőnél ismét fényképeztem.
Igazából ott is csak azért, hogy megpihenjek a Nagy-Kopasz felé. Miközben felfelé lihegtem, azon gondolkodtam, hogy mégiscsak jobb lett volna a maratont választani, mert így nem csak a Nagy-Kopasz várt rám, hanem a Nagy-Szénás is… nem az a nyolc kilométer a nagy különbség, hanem az a 270 méter szint.
De a Nagy-Szénás előtt még volt egy kis örömfutás lefelé, Nagykovácsiba. Igazán élveztem, itt talán még csak egyszer futottam lefelé. Szép út, jó út… közben gyűjtöttem az erőt, mert a piroson felmenni a Nagyszénásra, majd harmincöt kilométer után nem egy örömfutás. Nekem. Félúton néztem a földet és a szakállamból csepegő izzadtságot.
Fent meg csak az érdekelt, hogy még éppen hogy, de belül voltam a tervezett óránkénti hét kilométeres sebességnek. Jut eszembe itt is nőtt egy meglepetés, a kék sáv mellett nőtt egy pad…
Le az emlékfalhoz, majd Muflonitató… és irány az utolsó kihívás, az a bizonyos lejtő a Remete-szurdokba a hegyről. Még mindig utálom. Felfelé és lefelé egyaránt. Ehhez képest elég magabiztosan mentem le. Azt hiszem fáradt voltam félni. …vagy csak nő a rutinom, meg a magabiztosságom. Elvégre már merek fejjel lefelé is lógni.
Volt még öt kilométer a célig. A szurdokban először kicsit lassan ment a kocogás… volt egy rövid fáradtsági hullámom. Aztán összeszedtem magam.
Az utolsó ellenőrző pont a Kisboldogasszony-bazilika elől a szurdok közelébe költözött, a Mindszenty-zarándoklat miatt. Ebből, már a zarándoklatból, amikor odaértem semmit se láttam. Kényelmesen elkocogtam a templom előtt, és már csak a Hűvösvölgy és a cél lebegett a szemem előtt. Meg a zsíros kenyér… kezdtem éhes lenni.
Ezt valakinél már olvastam, már azt, hogy a táv utolsó tíz százalékban az ember (már, ha tudja, hogy csak annyi van hátra), főként arra gondol, hogy legyen már vége. Függetlenül a táv hosszától. Nos ez rám is igaz. Egyszer úgy kéne futni, hogy nem nézem az órát… de függő vagyok. Asszem.
Aztán csak beértem. 7:22:15 …és, ha az a három kilométer plusz nem lett volna… de a tempómmal teljesen elégedet vagyok.
Tehát cél. Pecsét. Jelvény. Oklevél. Müzliszelet, és kis doboz almalé. Viszont legalább megtudtam, hogy mi a TTT oldalon az eseménynél szereplő meglepetés… a zsíros kenyér hiánya.
Pontozás: Az itiner nagyon jó, 5 pont. Az útvonal 5 pont. Frissítés szintén 5 pont, mert amit a kiírásban vállaltak az megvolt, és az ötvenes távon 15 kilométerenként van folyadékhoz jutási lehetőség. Az ottfelejtés 3 pont (a rendezők nem kértek túra alatti elérhetőséget).
Pluszpont jár a csomagmegőrzésért és a pontnyitás sebességéért, ami lényegében 8 km/h. Tracket nem találtam. Összesen 18+2 pont
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
A szintemelkedés (ahogy az órám mérte):
ami a földet tapodta: Salomon SpeedCross 4;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
