Április végén, szinte már hagyománynak mondhatnám, hogy benevezek a Futapest Klub Törökbálinti versenyére. Azt hiszem, ez a mazochizmus egyfajta sajátos változata. Még akkor sem tudtam felhőtlen boldogsággal beszámolni erről a versenyről, amikor tavaly elhoztam a korosztályos aranyat.

Igaz, ahhoz kellett némi szerencse is, hiszen a legesélyesebbek (hogy is mondja szalonképesen…), szóval a legesélyesebbek elcsűrtek egy kanyart és letértek a pályáról.

Magyarázhatnám még, de akkor is, amikor erről írtam sokaktól megkaptam, hogy a szerencse önmagában ehhez kevés volt, azért futni is kellett. Nekem.

Most a hosszú hétvége első napján, megint ott voltam Törökbálinton a Dióskertben és negyedszer is beneveztem. …ismét a hosszútávra, ami a kiírás szerint 11,2 kilométer 330 méter szintemelkedéssel. Úgy voltam vele most is, hogy ha egy órán belül lefutom, akkor tulajdonképpen elégedett lehetek. Különösen, hogy a tizenegy órás rajt egy két szakaszon tűző napot ígért, és én mostanság nem igazán futottam erősebb melegben.

Sőt, igazából az idén elég keveset futottam, igaz az az utóbbi két verseny eredményeit nézve nem igazán látszott, de a kevés edzés előbb vagy utóbb megbosszulja magát.

No, ilyen előzmények mellett álltam oda a rajthoz.

Nem furakodtam előre, csak az egy órára koncentráltam.

Így történt az, hogy, amikor bő egy kilométer után kiértünk a mezős részre, igazából halványlila gőzöm sem volt, hogy hogy is állok a mezőny elejéhez képest.

Viszont fájt a vállam, meg a hátam. Izomláz… valamit nem jól csináltam a pénteki jógán. …vagy túl jól? A franc se tudja.

Fel, meg le. Fel, meg le.

Igyekeztem az öt perc körüli tempót tartani.

…és lássuk be nem történt semmi különös. Kb. ugyanazoknak a pólóknak a hátát figyeltem. Néha némelyik versenyzőt megelőztem… az általában visszaelőzött… Egyszer. Kétszer… De valahogy mégis fogytak előttem az emberek.

Bár azt hiszem, először a hetedik kilométer magasságában fordult meg a fejemben, hogy soha többé Törökbálint. Ez még a kilencedik kilométerig kétszer fordult elő. Aztán a maradék bő két kilométeren, úgy háromszáz méterenként. Minimum.

A kilencedik kilométer már csak azért is emlékezetes, mert már csak egy ismerős hátat láttam magam előtt. (A rövidtáv vége most nem számít.)

Már csak egy ismerős hát futott előttem. Felmértem az esélyeket, és beláttam, hogy legyen az bárki, már nem érem utol. Így leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a tempót tartsam, és a még előttem álló két emelkedőn lehetőleg ne hányjak. Ja igen, ez utóbbi gondolat valahol a hetedik kilométer után ült meg a gyomromban.

Futottam, hogy mielőbb vége legyen.

…és a tizedik kilométernél beértem az előttem futót, majd úgy is visszaelőz címszóval megelőztem az emelkedőn.

…és hallottam, hogy ő is előzésbe kezd.

…és nem mertem hátranézni, csak messiásként vártam a lejtőt.

…és a lejtőn is hallottam, hogy a sarkamban dobog.

Amikor kiértem az aszfaltra, jött a csőlátás. Nem érdekelt, hogy megelőz, de szoros befutót akartam.

Célkapu. Cél. 57:52

Itt mertem először hátranézni, és az üldözőm nem volt sehol. Illetve pont akkor futott be. A saját lépteimet hallottam végig.

Megint megcsíptem a korosztályos aranyat.

Nem magyarázom. Az idén nem. Megérdemeltem. Ezen a szombaton mindenképpen. Egy nappal előtte, vagy utána, lehet, hogy csak negyedik lettem volna. Ez nem szerencse, ez pillanatnyi forma volt. Azért ezek az urak (Szabó Sándor és Benda Ferenc) igencsak kemény ellenfelek... és nem csak ők vannak az ötven pluszos kategóriában.

De most boldogság van. Ez számít.

...és ha valaki kedvet kapna a Futapest rendezvényeihez, hát nézzen a kiírásokban körül.

Az útvonal, ahogy az órám mérte:

A szintrajz, ahogy az órám mérte:

ami a földet tapodta: Salomon SpeedCross 4;

ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220

A képekért köszönet a Futapest Klubnak (Koren Tamásnak és Jakab Tibornak)