Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Két szelet Balaton

2018. május 30. 20:23 - Ge_rika

UltraBalaton párban

"Már benne vagyunk?" - hangzott el a kérdés. Hát már nyakig benne voltunk a mátrixban a rajt előtti este, vagy abban a valamiben, ami, mint egy buborék ölelt át minket a következő bő harminc órában, az idei UltraBalatonon.

ub_erika_nyito.jpg

Negyedszerre indultunk el ezen a futóversenyen úgy, hogy Szilvivel együtt, egy csapatban futottunk. Első közös alkalommal 4 fős, majd kétszer is 3 fős csapatban teljesítettük a Balaton-kört. Szilvinek ez már a hetedik UB-ja volt.  

Tavaly a nevezés indultakor egyértelművé vált, hogy korábbi triónk harmadik tagja, nem jön a versenyre.

Mivel két éve, amikor négyesben indultunk volna, egy sérülés és az akörüli bonyodalmak miatt úgy döntöttünk, hogy hárman vágunk neki, így az a remek ötletem támadt, hogy miért ne próbálnánk meg most kettesben . Szilvi először valószínűleg nem tartott teljesen épelméjűnek, de meglepően hamar rámondta az igent.

Beneveztünk hát párosban és elkezdtünk tervezgetni. Az edzéseket, a felkészülési versenyeket. Első nagyobb kihívásnak a BSI 4 napos Balaton kerülő futását választottuk, párosban teljesítve. Gyakorolva ezzel a váltásokat, a folyamatos terhelést és a nem elhanyagolandó fejenként, majd’ 100 km-nyi futást.

Január közepén azonban síelni tanultam, ami közben aláfordult a térdem és ennek a térdszalagjaim látták kárát. Külső-belső-oldalsó , minden rándult, húzódott. Az első diagnózis után jósolt 2-6 hétnyi pihentetésből hamar kiderült, hogy térdrögzítő, majd több hetes gyógytorna és elektromos kezelések is kétségessé teszik a márciusi 4 napos kört, de lehet, hogy a további terveket is. Hétközben tornáztattam, pihentettem, kentem, hétvégén rövid gyalogtúrákat tettünk, hogy ne lustuljon el a lábam.

Nyolc hét kihagyás után, két héttel a BSI versenye előtt kezdtem el kocogni, futni. A térdem állapotának megfelelően osztottuk fel a szakaszokat, és Szilvi remek futásainak hála, jó idővel teljesítettük a távot.

Rá két hétre kedvenc teljesítménytúránk, a VérKör várt ránk. A lábam még mindig nem volt ugyan 100%-os, de mivel még ez is edzés volt az UB-ra, nem volt cél a futóidőn belüli teljesítés, így szép nyugodtan végigmentünk a 77 km-en.

Innen jöttek az izgalmak, mert nem ment úgy a felkészülés, mint ahogy terveztem. Nem esett jól a futás. Volt "helyette" jóga, bringázás, edzőtermi edzések.

Közben összeállt a szakaszbeosztás, megvolt az útiterv, haladtak a dolgok.

Némi izgalom vegyült a tervekbe újfent, mivel Szilvi csak pénteken későn este tudott leérni a szállásunkra Siófokra, ami a másnap hajnali 4:50-es rajtnak annyira nem kedvezett, pláne, hogy ő kezdett.  Mi Józsival-autós kísérőnkkel és házi fotósunkkal – a csomagtartót fullra pakolva, kora délután indultunk el Pestről. Kalandos utunk volt…. Én vezettem, mondván, hogy Józsi fog még eleget. Elég zűrös hetem volt, még hangolódnom kellett . Volna. Pár kilométer megtétele után Józsi megkérdezte, hogy hová megyünk? Nem értettem, hogy mi van, így rávágtam, hogy "Hát a Balatonra.". "És erre? Vagy felveszünk még valakit?" Akkor tűnt fel, hogy az M0-áson vagyunk ugyan, de az ellenkező irányban…. Pécelnél visszafordultam, majd irány a Balaton. Beszélgettünk, hol Józsi telefonált, hol én. Közben egy kamionsort előztem, amikor is ezzel a lendülettel túlmentünk a balatoni lehajtón. Végülis Győr felől is meg lehet közelíteni Siófokot… Következő lehajtónál ki, majd némi tekergés és végre irányban voltunk. A következő egy órában csak egyenesen kell menjek, volt az ukáz. Bíztunk benne,hogy a futásra jobban fogok tudni koncentrálni.

A kezdeti nehézség ellenére leértünk Siófokra, ahonnan jobbnak láttuk, ha Józsi vezet inkább.
Az aligai versenyközpontba átérve, több ismerőssel találkoztunk, készült jó néhány fotó.

ub_erika_2.jpg

...aztán már indulhattunk is Szilvi elé.  

Nagyjából este 10 körül –amikor már aludnunk kellett volna- épp a szakaszok átvariálásával foglalkoztunk amikor egy több fős csapat érkezett  a szomszéd apartmanokba. Ők biztos nem hajnalban rajtoltak, mivel egészen hajnali fél 4-ig buliztak. Bútorokat tologattak a fejünk felett, dübörgött a zene és ment a hangoskodás. Így hajnali 3-kor elég kómásan keltünk fel és nehezünkre esett az indulás.

A rajtba időben érkeztünk.

ub_erika_rajt.jpgEgy gyors fotóra volt is még idő, aztán Szilvi elindult, az idén 221 km-re bővített úton.

Mi, Józsival, autóval mentünk  az első váltópontra. Napközbenre nem terveztünk hosszú szakaszokat, az emelkedők és a várható meleg miatt. Kényelmes tempóban haladtunk, még jobb időket is futva, amit percre pontosan tartottunk is a Balaton-felvidékig.

Megbeszéltük, hogy minden váltás után kell ásványi anyagok pótlására tablettát bevennünk, enni, inni, nyújtani. Így lett is egy  "check list"-ünk ,amit Józsi kérdezett végig : „Ettél, ittál, kentél, bogyóztál?”  Egy idő után mi már nem voltunk képben, hogy mit kell és mit csináltunk már meg. Kenni a kidörzsölés miatt,ellen kellett, ill. nekem a térdemet a fájdalomcsillapító géllel, hogy ne legyen vele probléma. Emellett  az autó pótkulcsát is adogattuk egymásnak, ami az épp nem futónál volt. Volt már rá példa, hogy sikerült bezárni a kulcsot az autóba, így biztosra akartunk menni.

ub_erika_fut.jpgA kevés alvástól fáradtak voltunk, de pörögtünk.

Az idő egyre melegedett, kezdett tűzni a Nap.

A korai rajttal szerencsénk volt, mert  sokáig aránylag jól tudtunk haladni a meleg ellenére is.

Rengeteget jelentett lelkileg-főleg a későbbiekben, éjszaka, hajnalban, a rosszulléttel küzdve-, hogy minden váltásnál beszéltünk egymással Szilvivel pár mondatot. Megállva, vagy mentünk együtt pár métert,de meg tudtuk beszélni, hogy ki hogy van, milyen volt a szakasz, mi történt a nem futóval, hol váltunk legközelebb, kell-e a következő szakaszon valami? Összességében ez sok időt "elvett", de a hangulatunknak, lelkünknek nagyon jót tett.

Aszófőre már eléggé eltikkadva értem. Induláskor még nem kellett, de a szakasz vége felé már jól jött volna a sapka. Egyre melegebb lett, örültem, hogy váltunk.
Nagy örömömben sikerült kis híján felborítanom a tehenet, aminek nekitámaszkodtam, amíg ittam. Legalább a ponton várakozók jól szórakoztak . 

ub_erika_boci.jpgA Balaton-felvidéken már tűzött a Nap, és ritkásak voltak a frissítők. Mindeközben nagy dörgések közepette fekete felhők gyülekeztek az égen, ami nem tette barátságossá a helyzetet. A tavalyi óriási vihar még élénken élt bennünk, így igyekeztünk elfutni a viharfelhők elől. Szó szerint.

A gyönyörű tájakat és kemény emelkedőket magunk mögött hagyva újból hosszabb szakaszok következtek. A meleg és a fáradtság annyit kivett belőlünk, hogy az előző este áttervezett beosztás se bizonyult jónak. Két hosszú között minimális pihenővel nem tartottam reálisnak az időtervet.

ub_erika_varga.jpgÍgy míg Szilvi épp a Varga pincészeten haladt át, pihenés helyett újraterveztem. Menjünk rövidebbeket (úgy 11-16 km közötti távok) és váltsunk inkább többször, de ne purcanjunk ki.

Közben eljött az idő, hogy bringás kísérőnk, Péter is csatlakozzon hozzánk, Badacsonytördemicnél. A tervezetthez képest jól álltunk, Szilvi hamarabb is érkezett a váltóhelyre, így még egy közösen megtett pár száz méteren, az estére, éjszakára vonatkozó stratégiát is át tudtuk beszélni, ill. a szakaszok módosítását is el tudtam mondani. Szilvi csak annyit mondott, hogy sejtette, hogy csinálok vele valamit és ennyiben maradtunk.

Mindeközben Józsinak is volt legalább valamennyi ideje pihenni, hiszen a mi furikázásunk, a futók és kísérőik kerülgetése, a kevés alvás, őt is egyre inkább fárasztotta….

Szigliget magasságától a felesleges holmikat át tudtam adni a kísérőnknek és kellemes hangulatban folytattuk az utat.

ub_erika_hegy.jpg

Az emelkedő már nem esett jól, és a gyomrom is jelzett, hogy valami nem stimmel. Kaptam jéghideg kólát,ami lötyögött a hasamban, így egyre nehezebben mentek a léptek. Ezen a szakaszon rengetegszer jártam már, oda-vissza, futva is bringával is, így ismertem minden méterét. …nagyon vártam a váltópontot.

Megérkezvén, éreztem, hogy le kellene ülnöm, inni és jó lenne nem szédülni. Akkor már jó ideje nem ettem. Nem bírtam. Innen már kevesebb,mint 100 km volt a célig.

Szilvi nekiindult a következő szakaszának, én be az autóba, irány a váltóhely. Két perc se telt el és jött a telefon, hogy SOS kellene egy ruhacsere és kenegetés. Gyorsan leegyeztettük, hogy hová tudunk odamenni, hiszen ezen a szakaszon a mezőny a bringaúton fut, ami csak kevés helyen közelíthető meg autóval. Nem kis sebességgel repesztettünk, hogy minél kevesebb időt veszítsünk. Én ki az autóból, Szilvi be, gyors ruhacsere, kence. Láttuk Adrit elfutni a gyenesi pontnál, így tudtuk, hogy ők is jól haladnak. Közben az ájulás kerülgetett, de én nyertem, így indultunk tovább mi is Józsival.

Fenékpusztán, a sötét semmi közepén vártuk Szilviéket. Félkómában mentem ki a pontra, ahol Zsuzsiékkal találkoztunk. Nagy ölelések, kölcsönös lehülyézés és elismerés, kérdések tömkelege. Egészen magamhoz tértem. Nagyon jót tett a lelkemnek!

Szilviék megérkeztek, szokásos pár mondatos megbeszélés, aztán irány előre. Nem volt egyszerű elindulni, de egész hamar enyhült a robotmozgásom. Igyekeztem a tájra figyelni, már amennyit lehet belőle látni a sötétben, a fejlámpa fényénél . A keskeny bringautat, lápos, mocsaras terület övezte. Az autóút melletti fákon helyenként a fényjáték látszott. Ennek két éve nagyon örültem, most enerváltan figyeltem,miközben próbáltuk megfejteni a feliratokat. Teltek a kilométerek. Itt is többször futottam már. Sötétben is. De most valahogy, pont azt beszéltük, más volt a táj. Kezdett minden összemosódni. A távolságok is...

Ráadásul a mocsaras terület nem volt alkalmas szimpatikus bokor találására, így a frissítő ponton megnéztem a toitoit. Rosszul tettem.

A hirtelen megállás, a meleg és a szagok... ismét közel álltam az ájuláshoz... ...de Szilvi várt. Meg - elvben - pizza is lesz. Így egy kis séta után futás tovább. A gyomromnak már más se kellett, mint az útszélen hányó futótárs látványa.

Szerencsésen kikerültük, és végre beértem Máriafürdőre. Szilvi is fáradtnak tűnt. Kényelmesen elbeszélgettünk az ismerősökkel, kiderült, hogy pizza már nincs, és kóla se… ez utóbbiért bejártuk a környéket később, de még nyitva tartó benzinkutat se találtunk. Szilviék futva, bringázva, mi autóval indultunk tovább. Híreket kaptunk az egyéni futótársakról is. Mindenki halad, de érthetően fárad.

...ahogy mi is fáradtunk, lassultunk. Kivolt mindkettőnk gyomra, de időben még elég jól álltunk.Hosszabb szakaszaink voltak ekkor és már vasárnap lett közben. "Valami elromlott az autóban, mert 0:00-t mutat".  A check list-et már rég elfelejtettük. Enni nem bírtunk már jó ideje, inni is már hányingerrel küszködve. Bár a listánkon a nyújtás is rajta volt, már az is el-elmaradt. Időnként ugyan figyelmeztettük egymást Szilvivel, de már az is nehezünkre esett. Pedig még emlegettük is Nikit, kedvenc jógaoktatónkat, hogy milyen büszke is lenne,ha látna minket.Hiába fájt már hajnalban minden mozdulat, jó érzés volt átmozgatni, nyújtani...vagy legalábbis valami hasonló mozdulatsort tenni.

Már a település nevét sem tudtam, ahová mennem kellett, csak a szakaszok számát, a megteendő kilométereket bírtam megjegyezni. Bringás kísérőnk is fáradt, ami nem csoda, hiszen lassan kellett tekernie a tempónk miatt, és már órák óta jött velünk.

Vidám hangulat fogadott minket a váltóhelyen. Újabb ismerősökkel.

A hányinger elleni bogyót, mintha cukorka lenne, úgy ettük... Legjobban talán Józsi bírta még.

ub_erika_kk.jpgBeültem az autóba és kb. 2 mondat után elaludtam, egy fura kómás valamibe zuhantam. Fáztam, nagyon rosszul voltam. Nem sokkal később egy parkolóban ébredtem. Ismerős volt a hely. Tavaly itt bőrig áztunk, a legerősebb viharos szél és a szakadó eső itt ért minket.

Balatonföldváron jártunk ekkor már, 190 km volt mögöttünk.

Kicsit több idő jutott a pihenésre, mivel Szilvinek megint hosszabb szakasza volt. Beállította Józsi a telefont, hogy el ne aludjunk, abban a 20 percben, amennyink kb volt. Percekkel a jelzés előtt magamhoz tértem az alvásnak nem, inkább ájulásnak nevezett valamiből, de még volt időnk. Aztán valahogy a telefont kinyomva, pont akkor sikerült elaludni, amikor indulnom kellett volna váltani. Békésen aludtam a ruhakupacokon, összekuporodva egy pléd alatt,úgy, hogy fel se tűnt Péternek,hogy én ott vagyok. Később kiderült, hogy Szilvi is ugyanígy aludt-ébredt az egyik pontnál.

A telefonra ébredtem, hogy hol vagyok, mert váltani kellene. Nem voltam teljesen összeszedett. Polár kardigánban(!), bokára csúszott térdszorítóval(!), de nekiindultam az utolsó előtti szakaszomnak. Zamárdiban konstatáltam a 200 km-es jelzőtáblát, de ahhoz nem volt erőm, hogy lefotózzam. Úgy voltam vele, hogy, ha megállok, nem fogok tudni újraindulni. Pedig akkor már volt egy rész, amikor a gyorsgyaloglás jobban esett, mint a futás. A gyomrom megálljt parancsolt a gyorsabb tempónak, még ha a lábam vitt volna is.

Széplakról Szilvi ment az utolsó hosszú szakaszára. Vidámnak, de nagyon fáradtnak tűnt. Megbeszéltük, hogy az utolsó 6,4 km az enyém, de a 3,2 km-es „befutó” szakaszra csatlakozik. Kirakják valahol a Fiúk és azt már, ha másképp nem, de legyalogoljuk. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ennyire közel van a cél, de még mindig távol. Enni már régóta nem, de ekkorra már inni se bírtam. Pihenésre nem volt sok idő, de azt kihasználtam összegörnyedve a hátsó ülésen ismét. ...és mennem kellett. A Fiúk figyelték Szilvit, és lényegében az autóból kiszállva már indultam is.

Mint egy robot. Menni is nehéz volt, nemhogy futni. Gyorsgyaloglás, kocogás. Fantasztikus volt az a rengeteg szurkolás, biztatás,amit akkor kaptam. Az meg még inkább, amit akkor, ahogy Szilvi is csatlakozott hozzám. Lassan, de folyamatosan haladtunk a cél felé. Megbeszéltük a stratégiát. A Club Aliga kapuján beérve szólunk a Fiúknak, hogy érkezünk és onnan befutunk a célkapuig.

A célegyenes előtt megkaptuk a "Rákosmenti Oroszlányok" feliratú táblánkat, és szurkoló és elismerő szavak közepette utoljára csippantottunk a célba érve. Átöleltük egymást Szilvivel és közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam.

Megcsináltuk! Végigmentünk a 221 km-en. Bőven szintidőn belül. És nincs semmi bajunk, sérülésünk a kikészült gyomrunktól és a hullafáradtságtól eltekintve. Boldogan, nevetve futottunk át a célkapun.

ub_erika_befut.jpg

Fotózkodtunk, majd jött a fogadalmunk megvalósítása.

Az előző években csak terveztük a Lányokkal mindig, hogy majd bemegyünk a Balatonba a végén, de soha nem jött össze. Most megfogadtuk Szilvivel, hogy ha megcsináljuk, akkor megyünk. Az autó távol, törölközőnk nem volt, az idő nem volt annyira meleg a vizes ruhához, így csak combig álltunk bele az eléggé hűs vízbe. Kimondhatatlanul boldogok és fáradtak voltunk. A parton üldögélő sporttársak csodálkozva kérdezték, hogy mi párban futottuk végig? Jöttek a technikai kérdések és a csattanó, hogy ki volt az értelmi szerző, ki találta ki?
A fotó magáért beszél …

ub_erika_viz.jpg

Két hobbifutó anyuka álma vált valósággá ezen a hétvégén, amit ők maguk is félve gondoltak végig. De szerencsére voltak, akik hittek bennünk, így a Kísérőink is. Ez rengeteg erőt adott az Út során. Segítségük nélkül, nem jöhetett volna létre ez a teljesítés. Hála és köszönet érte!

...és azért, hogy egy ilyen fantasztikus futótársnővel élhettem meg ezt az élményt.

Mert nekünk az volt : egy életre szóló élmény...

ub_erika_kollazs.jpg

 

 

 

(Fotók: Husz József, Varga Pincészet)

 

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr414005250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2018.05.31. 17:02:42

Ez de jó volt, visszahozta a hangulatot :) Megagratula, őszintén!

Ge_rika 2018.06.01. 06:12:42

@téglánakgyors: Örülök,ha sikerült visszaadni valamit a hangulatából !:) Köszönjük !! :)
süti beállítások módosítása