Tavaly decemberben egy hirtelen gondolattól vezérelve jelentkeztem a 4 fős csapatba. Őszintén szólva a számomra kedves Hollandia, és az eseményről [gyorsan „ráguglizva”] kapott információ elég volt, hogy azt mondjam: szeretném magam megmérettetni. Pár szóban a Vierdaagse-ról:

A városhoz (Nijmegen) kötődő legfontosabb rendszeres tömegrendezvény a Nijmegeni Négynapos Túra, a világ legnagyobb gyalogtúra-eseménye, amelyet 1909 óta rendeznek meg, mindig július harmadik keddjétől. Mostanában több tízezer, közöttük sok külföldi résztvevője van, akik naponta különböző kategóriákban 30, 40 vagy 50 kilométert tesznek meg a város környékén. A rekordot 2003-ban állították fel, amikor 44 812 résztvevő indult, akik közül 40 706-an be is fejezték a túrát. 2006-ban azonban, első alkalommal, félbe kellett szakítani az eseményt, mert már az első napon két ember meghalt a rendkívüli hőség következtében, és a kiszáradásos rosszullétek nagy száma is túlterhelte az egyébként jól felkészült egészségügyi szolgálatot.

(forrás: Wikipédia)

Teltek múltak a hetek, hónapok és a saját magam által összeállított edzésterv alapján készültem, ami esetemben a terepfutást és az utcai futást jelentette alapvetően egy kis crossfit jellegű edzésformával fűszerezve. Március végén sikerült egy részleges izomszakadást is összeszednem, így egy csöppet elbizonytalanodtam, hogy mibe is vágtam a fejszémet.

Június elején úgy éreztem, hogy rendben vagyok fizikálisan, és egyre jobban vártam a Nijmegeni Négynapos Túrát. 1,5 hónap volt a rajtig és közben pár versenyt letudtam (spartanok, félmaraton, terepfutó versenyek). Ezek, mondhatni, felemásan sikerültek.

Arra jutottam, hogy fejben is össze kell majd szednem magam, hiszen 4 napon keresztül napi kb. 50 kilométert kell majd gyalogolnom, menetelnem egy X fős csapat tagjaként, amitől nem lehet lemaradni, kilógni, szóval fel kell kötnöm a nadrágot.

A magyar csapat tagjaival újra felvettem a kapcsolatot és sok hasznos információval láttak el, korábbi teljesítők által leírtakat küldtek meg.

Eljött július 15-e vasárnap 18 óra és útnak indultunk egy kisbusszal. Az út igen hosszú volt, ráadásul javarészt éjjel vezettük le a kb. 1300 km-es távot. A csapat végül 3 főre apadt, mert Bihari Zoli kollégánk lesérült, így Róth Andris csapatvezető, Nagyfi Tomi és jómagam vágtunk neki a túrának.

Másnap 10 óra környékén érkeztünk meg Berg en Dalba, ami pár kilométerre fekszik Nijmegentől. Évek óta itt szállásolják el a holland kollégák az esemény résztvevőit egy gyönyörű hotelban.

A szobák és az ellátás pazar volt. A hétfői nap a szobák elfoglalásáról, egy könnyed ebédről (amit mi átaludtunk), a megnyitóról és egy opcionálisan választható városlátogatásról szólt. A megnyitón felsorolták a résztvevő országokat tapsvihar közepette, a Douane (holland vám) és az ECSA (European Customs Sports Association) vezetői köszöntik a résztvevőket, majd kiosztják a 4 nap során kötelezően viselendő „egyenruhát”.

A megnyitót követően buszokkal szállították be a társaságot a városba, pár órát töltöttünk bent, ezalatt megnéztük, hol tudunk majd sört vásárolni, honnan indulunk majd minden hajnalban.

Miután visszatértünk a szállásra, elfogyasztottuk a vacsoránkat, majd kezdtünk ráhangolódni a másnapi rajtra (talpak leragasztása, az övtáska tartalmának helyes összeállítása, stb.).

A négy nap során mindig hajnalban kezdődött a menet, ehhez nagyjából 2:30-kor keltünk, bár ez folyamatosan tolódott a napok előrehaladtával nagyon értékes 5 percekkel. 2:55-3:15 reggeli, majd 3:45-kor indulás busszal a rajthoz (vagy aki akart biciklivel!).

Pár perccel négy óra után indult a csapatunk, amely 17 fős volt. Idén a holland keménymagon kívül belgák, luxemburgiak, magyarok és 1-1 olasz, illetve német vámos alkotta. A magyar kontingens évről évre az 5001-es csapatban szerepel, ami megtisztelő és komoly története van. Erről és magáról az eseményről sokkal részletesebben író veterán kolléga beszámolóját jelölném meg.

A hivatalos távok 2018-ban így alakultak napi bontásban: 52 km – 48,6 km – 51 km – 50,2 km (össz.: 201,8 km). A csapatok egy külön helyről indulnak, a menet során kettes oszlopban kell haladniuk lehetőség szerint, ami több ezer ember együttes gyaloglása során néhol igen nehezen kivitelezhető. Fontos, hogy ne maradjon le senki, ha mosdó vagy egyéb miatt lemorzsolódsz, akkor igyekezned kell felzárkózni. Érdemes jól átgondolni, hogy mikor milyen szükségleted van, mivel a menet során előre nem jelzett helyeken ellenőrző pontok vannak, ahol a csapatot leszámolják és ott kifejezetten együtt kell áthaladni, rendezetten. A frissítést mindenki magának oldja meg, azonban minden nap a hollandok 3 ponton biztosítanak pihenőhelyet, itt ehetsz, ihatsz (szendvicsek, joghurtok, leves, tészta, saláta, tea, kávé, ISO, víz „szerepelt az étlapon”) és orvosi segítséget kérhetsz. Egy idő után nagyon várja az ember a DOUANE – NETHERLAND molinókat, ami egy nagyjából 15-20 perces pihenővel kecsegtet.

A csapatot egy vagy két holland kolléga vezeti, ők a „Squad Leaderek”, akik tapasztaltak és jó szeműk van ahhoz, hogy felmérjék, megállapítsák egy-egy emberről, hogy éppen hogy vannak. A csapatban idén 5 újonc volt, köztük én, mi gyakori vendégei voltunk az orvosi szobának kinevezett helyiségnek. A leggyakoribb probléma a vízhólyag volt, bár nekem sikerült lehozni a 4 napot nélküle, de helyette a combommal és később a sarkammal vacakoltam sokat. A tempó idén a csapattársaim elmondása szerint nem volt olyan kemény, mint a korábbi években, de a 3. és 4. napon azért odapörköltek a hollandok. Nagyjából 14 órakor végeztünk egy-egy nappal, ami a pihenőket is beleszámítva kb. 10 órás gyaloglás (az én mérésem alapján 3.000-3.500 kalóriát égettem).

A menet mindig egy helyről indul és ott is fejeződik be, tulajdonképpen minden égtáj fele megyünk egy ötvenest. A végén lepacsizik a csapat, aki akar, bedob egy sört, majd irány vissza a szállásra busszal. Nálunk a menetrend nagyjából úgy nézett ki, hogy 16:00-18:20 között alvás, 18:30-tól vacsora, aztán én meg néha Tomi lementünk a medical centerbe, ami egyre népszerűbb lett napról napra.

Le a kalappal a szervezés előtt, nagyjából 30 fő gondoskodott a menet közbeni élelmezésről és orvosi ellátásról, esténként pedig 10 fő fixen azon dolgozott, hogy másnap lábra tudjunk állni. A kisebb orvosi beavatkozástól kezdve a masszázsig mindenben segítettek, a hotel egyik tárgyalója konkrétan tábori korházzá alakult. Ezután kicsit beszélgettünk, majd 21 óra körül alvás, hogy nagyjából ki tudjuk pihenni magunkat. Az 5001-es csapatból az első napon egy hölgy esett ki, rajta kívül mindenki teljesítette a Vierdaagse-ot. A magyar különítménnyel Andris elmondása szerint meg voltak elégedve idén is, ő többször is a menet elején adta a tempót.

Elég hosszúra sikeredett a beszámolóm, de még pár mondatban a saját tapasztalataimat megosztom, hátha segít azoknak, akik még nem voltak és szeretnék teljesíteni.

Először is a fentebb már említett felkészülésemmel kapcsolatban szeretném elmondani, hogy nem elég futni, nem elég, ha valaki jó kondiban érzi magát, egész egyszerűen más izmokat használunk. Sokat beszélgettem ezzel kapcsolatban Andrissal és Tomival is, illetve a hollandokkal. Túrázni kell, gyalogolni kell, ezt egy életre megtanultam, ha sikerül újra kijutni, akkor erre módszeresen kell készülni. Azon gondolkodtam, miután beértem, hogy egyszer mindenképp vissza kell térnem, hogy a környezetemre, a tájra jobban tudjak figyelni, jobban tudjam élvezni az egészet. A másik fontos dolog a humor, ami furán hangozhat, de nagyon sokszor ez segített nekem, hiszen nagyon monoton tud lenni 50 km gyaloglás és rendkívül jó, mikor ki tudsz szakadni a negatív gondolatokból egy kis humorral. A frissítések fontossága szintén nem elhanyagolható, az első nap végén, miután beértünk a kevés folyadék- és élelembevitel miatt sikerült félig-meddig beájulnom.

Az esemény méltó megkoronázása és pillanatnyi gyógyír volt a számomra, hogy a 4. napon az utolsó 5-6 km-t egyenruhában, a magyar zászlóval tettük meg. Ekkor már minden résztvevő opcionálisan átveheti az egyenruháját és elől a holland vám zenészeinek felvezetésével meneteltünk a cél felé. A fesztiválhangulat minden napra jellemző, de az utolsó nap tényleg hatalmas élmény, a gyaloglókat az út mentén néző tömeg mindenhol éljenzi, kínálgatja étellel, itallal vagy éppen elismerésük jeléül megveregetik a vállukat vagy kezet fognak velük/velünk.

Mindenkinek, aki képesnek érzi magát legyűrni 200 km-t és érdekli ez az egész miliő annak csak ajánlani tudom. Többször elmondtam kint, hogy SOHA TÖBBET NEM JÖVÖK, de mégis, ha lesz lehetőségem visszatérek.

Köszönöm a Pénzügyőr SE-nek a részvételi lehetőséget, köszönöm a jó tanácsokat és segítséget Tominak és Andrisnak, akikkel mindvégig véleményem szerint egy jó kis csapatot alkottunk, és köszönöm a családomnak, akik nélkül nem sikerülhetett volna.

Levi elég sok mindenre kitért, így főleg saját szemszögből írnám le a történteket.

Hosszú évekig szerepelt bakancslistámon az esemény, és először 2016-ban vettem részt a Vierdaagse-on, ami egy jubileumi alkalom volt a holland gyalogló „teljesítménytúra” történetében, mert ekkor rendezték meg 100.(!) alkalommal. Ekkor a magyar csapat tagjaként a centenárium okán csak erre az egy alkalommal kiírásra kerülő napi 55 km-os etapot teljesítő group-ba, csoportba kerültem. Nagyon megszenvedtem a négy napot, ideértve a vízhólyagok, a vízhólyagban kialakuló vízhólyagok tömegét, erős bokafájdalmat az erős átterhelés miatt, a hatalmasra felvizesedett lábfejeket és bokát. Mindezek következményeként kis ideig alig bírtam lábra állni és menni, illetve jegelni kellett pár hétig a lábfejemet és a bokámat.

A fenti problémák ellenére, a hangulat és a „Vierdaagse” érzés miatt már a következő évben terveztem indulni, de végül is nem jelentkeztem, mert úgy gondoltam, hogy más is kapjon lehetőséget. Viszont már nagyon vártam az idei eseményre a jelentkezési lehetőséget. Már csak azért is, mivel az idei is jubileum volt a Vierdaagse történetében: az idei év a 60., amikor a vámosok szervezett formában vesznek részt rajta.

Mivel a két évvel ezelőtti felkészülésnél erősebbet terveztem az ideire, így már a jelentkezés előtt elkezdtem edzeni. Mivel egyébként is sűrűn túrázom, ezért ez nem volt nehéz, csak a túrák mellé beiktattam hétköznapra és akár hétvégére is aszfaltos gyalogló távokat. A jelentkezésemet szerencsére elfogadták, így már a részvétel biztos tudatában folytattam a felkészülést. Sajnos ez végül is nem sikerült annyira, mint ahogy terveztem: az indulásig csak kb. 800 km-t sikerült begyűjtenem a tervezett legalább 1000 km helyett. Utólag végiggondolva nekem elegendőnek bizonyult ez a mennyiségű tréning, bár ezen felül még elég sokat kerékpároztam, illetve futottam is valamennyit. Fontosnak tartom itt megemlítenem, hogy a két évvel ezelőtti futócipő nekem csak félig-meddig vált be, ezért vettem egy pár gyalogló cipőt, amiből később két pár lett és ezekben teljesítettem itthon a betonos-aszfaltos etapokat.

Felkészülésemet egészségügyi probléma is nehezítette: áprilisban a Gerecse 50-en a rajtam lévő cipő megnyomorgatta a jobb lábam nagyujját, ami alatt aztán begyűlt és sebészeten leszedték a körmömet, alatta kitisztították és az új, fejlődő körömágyat védendő a leszedett körmöt pár öltéssel vissza varrták (!) és egy hónapig, eltiltottak a sportolástól. Ezt nem tartottam be és már egy hét múlva óvatosan, de elkezdtem kisebb távokat gyalogolni.

Telt-múlt az idős és közeledett az indulás napja. Az indulás előtt nem sokkal derült ki, hogy négyfős csapatunk háromfősre csökkent, mivel Bihari Zoli sérülés miatt sajnálatosan kiesett a csapatból.

Az utazás fárasztó volt, mivel csak Levivel tudtunk felváltva vezetni. A helyszínen nem ért meglepetés: minket (magyarokat) szokás szerint a legerősebb 50 km-es csoporthoz osztottak be. Első nap megnyitó, ruhaátvétel, csoportmegbeszélés és egy gyors városnézés tarkította a programot vacsora előtt. Lefekvés előtt megcsináltam a lábleragasztást, ugyancsak a két évvel ezelőtti rossz tapasztalatból okulva.

Minden reggel 03.45 órakor indult a buszunk a városba, ezért megpróbáltuk ehhez igazítani a kelést. Első reggel 02.30 órakor keltünk, ezt később 02.45 órára módosítottuk, illetve Andris valamikor pár perccel későbbre.

A gyors reggeli készülődés és bőséges reggeli után a szálloda bejáratánál gyűltünk össze, ahol még a buszra szállás előtt megtörtént még egy létszámellenőrzés. A buszon még egy kis bóbiskolás, de hamar Nijmegenbe értünk és 4 óra után pár perccel már az elválasztó kordonnál olvasták le a csoporttagok karszalagjáról a QR kódokat és indultunk is az aznapi etapra, beleolvadva a gyalogló emberáradatba.

Emlékeim szerint az első nap volt az a nap, amikor is indulásnál kaptunk egy kis csöpögő esőt, de végül is nem esett és a következő napokban sem, ezért nem volt alkalmunk kipróbálni az idei évben a formaruhához rendszeresített, ugyancsak az oroszlános logóval és a Doune és Customs feliratokkal ellátott esővédő poncsót.

A gyalogló tömeg az indulás után még a legnagyobb, Nijmegenen belül eléggé egyben van, de ez nem akadályozta a minket vezető holland kollégákat abban, hogy itt is nagyobb tempót diktáljanak, utat nyitva a csoportnak az embermasszán keresztül. A tempó napközben változhatott aszerint, hogy éppen a többi távval (30,40, katonai 40) ment-e együtt a távunk útvonala vagy nem. Ahol csak az 50-es táv ment egyedül vagy még egy másik távval együtt, ott nagyobb tempót lehetett diktálni, ahol viszont együtt ment az összes vagy majdnem az összes táv útvonala, ott néha lassítani kellett a tömeg miatt. Bár az itt alkalmazott „harmonikázás” sem volt túl kellemes: a körülöttünk, előttünk lévő tömeg méretétől függőn gyorsulhatott vagy lassulhatott a tempó hirtelen és sajnos egy gyorsulásnál néha erősen kellett kapkodni a lábakat, hogy az előttünk lévőkhöz felzárkózhassunk és tartsuk a csoportalakzatot, kiváltképp, ha össze is zárt már előttünk a tömeg.

Az első napi menet viszonylag érdektelenül telhetett volna el, de itt már kirostálódott a csoportból az egyik nagyon sokszoros teljesítő holland kolléganő. Ő már az utolsó pihenőponttól nem jött velünk aznap. Jellemző az esemény ottani tiszteletére, rangjára: a feladás tényét nem tudta sírás nélkül megállni.

Az aznapi és ezután követő minden nap a beérést megkoronázandó, a csoport minden tagjával gratuláltunk egymásnak az aznapi teljesítményhez.

Az első napon Levinél mutatkoztak a dehidratáltság és az eléhezés jelei. Az aznapi célba érés után rosszul is lett, de egy kis só és cukor utánpótlás után jobban lett. Ez a rosszullétet szerencsére a másnapig „kiheverte” és nem nyomta rá a bélyegét a továbbiakra.

Aznap nálam is problémák adódtak. Sarkaimnál a leragasztások meggyűrődtek és a kidörzsölődés nyomán vízhólyagok keletkeztek. Problémáimat még fokozta az, hogy első nap nálam is jelentkeztek Levinél tapasztalható tünetek, de szerencsére enyhébb formában. A szállodába érve vacsora előtt sarokleragasztásaimat leszedtem, a vízhólyagokat kiszúrtam és az egészségügyi szobában kértem egy szakszerű leragasztást és mellé egy combmasszázst. Szerencsére a leragasztás a maradék három etapon is nagyon jól működött, több vízhólyag a talpamon nem keletkezett. Emiatt a következő napokban csak egy combmasszázs erejéig kellett meglátogatnom az orvosi szobát, más probléma miatt nem kellett hozzájuk fordulnom, még az útközben kialakított pihenőpontokon sem. Az enyhe dehidratáltságot/eléhezést aznap este sok folyadékbevitellel és megfelelő táplálékbevitellel sikeresen orvosoltam.

A következő napok viszonylag eseménytelenül teltek le. Kelések reggel, reggeli, buszozás a városba, gyaloglás a szép, rendezett, de viszonylag egyhangú holland tájakon, településeken. Egyedül a beszélgetések, viccelődések és a helyi lakosok útmenti fiesztája törte meg az egyhangúságot.

Már a második napon a hollandok lehetőséget adtak másoknak is a csoport vezetésére (persze azért kontroll megvolt) és elől diktálhattuk a tempót mi is, de természetesen ekkor és a következő napokban is tőlünk ebben Andris vitte a prímet.

A harmadik napon a sebesség fokozására hollandok bevetették „titkos fegyverüket”, a korábban évekig csoportvezető Ricot. Ő tipikus holland távgyalogló: szinte merev, egyenes felsőtesttel, látszólag alig behajlított lábakkal ment, avatatlan szemlélődőnek úgy tűnhetett, hogy lazán sétál, holott nagyon gyors tempóra volt képes így. Ez a nap volt a „hegyi” szakasz. Ekkor Nijmegent Berg an Dalon keresztül közelítettük meg és az ezelőtti rész egy hullámzó domborzatú, dombos terület, ami az itthoni viszonyokhoz képest nem tűnik vészesnek, de már majdnem 150 km-rel a lábunkban azért megéreztük ezt is. Ekkor az aznapi, utolsó pihenő a szállodánk előtti útleágazásnál volt, ahol a vám zenekar ütős szekciója szórakoztatta élő show-jával a tömeget és minket is.

A negyedik napon ugyancsak megnyertük Rico vezetését, aki rögtön a nap elejétől magas tempót diktált. Hogy érzékeltessem a többi csoporthoz viszonyított sebességünket: a másik vámos 50-es csoporttal aznap az első pihenőnél akkor találkoztunk, amikor mi már továbbindultunk onnan, a másik kettőnél már nem is láttuk őket. Az előző napokon is nagy volt hozzájuk képest az előnyünk, de ennyire nem. Ráadásul az utolsó hivatalos pihenőnél utolértük az összes vámos 40-es csoportot, akik nem kis csodálkozással vették tudomásul azt, amikor beérkeztünk a pihenőpontra.

Az előző napokon is, de aznap fokozottan próbáltunk Levinek segíteni mindenben, amiben tudtunk, illetve tartottuk benne a lelket, mert ez a négy nap nem csak a fizikai, hanem mentális állóképesség próba is egyben. Szerencsére Levit sem akármilyen fából faragták és sikeresen leküzdötte ezeket a nehézségeket, átlendült a holtpontokon.

Semmi nem tart örökké. Közeledett a negyedik etap vége, amikor is egy nem hivatalos megállót tartottunk egy sörözőnél, ahol is nem túl gyors „frissítést” követően elindultunk az utolsó hivatalos megállási pontra, ahol is elvi zuhanyzást követően – le voltak zárva a zuhanyzók - átöltöztünk egyenruhába és vámos zenekar felvezetésével, a nemzeti zászlókkal bevonultunk a szokásos indulási/érkezési pontra, előtte tiszteletadást teljesítve a tribünön elhelyezkedő helyi vámos és más hivatásos vezetőknek.

A beérést követően busszal visszavittek mindenkit a szállásra, ahol is a bejáratnál vámos vezetők álltak sorfalat az érkezőknek és tapsolva és kezet fogva gratuláltak mindenkinek. Ezt egy fürdés és átöltözés követte, majd a záró ceremónia, ahol is a teremben ültetési rend szerint meg volt jelölve minden szék név szerint. Idén a teljesítésért járó oklevelet és kitüntetést nem a színpadon adták át, hanem mindenkit a székén várta, áttetsző irattartóba helyezve. Ettől függetlenül minden csoportot - a tagok neveit és a nációit megemlítve – a színpadra hívtak, ahol egy újabb gratuláció és egy szál virág várt mindenkit.

A társaság nagyobb, közelebb lakó része hazaindult, de mi magyarok és pár náció még ott töltött egy éjszakát. Este ezt kihasználva a belga, cseh és luxemburgi kollégákkal összegyűltünk egy kis sörrel kísért beszélgetésre.

Másnap reggelit követően még megálltunk egy boltnál ahol is feltöltöttük belga sör, sajt és csokoládé ásványvíz készleteinket és egy röpke kb. 17 órás torlódásokkal, balesetekkel (természetesen nem minket értek ezek) és eltereléssel tarkított utat követően már hipp-hopp itthon is voltunk.

Egy kis statisztika: az idei, 102. Vierdaagse-on az első nap 44 480 ember indult el. Ebből 41 006 ember teljesítette végig a négy napot. Mi a Vierdaagse? Gyaloglás, teljesítménytúra, menetelés? Kicsit mindegyik és nem csak ennyi. Az a baj, hogy nálunk Magyarországon hasonló esemény nincsen, ezért nehéz bekategorizálni itthoni mércével. Amikor több tízezer ember hömpölyög városokon, falvakon, mezőgazdasági területeken, töltéseken, hidakon, felüljárókon át. És az út mentén mindenhol csak figyelmességet, kedvességet, bíztatást kapnak. Sehol egy morgolódó, elégedetlen ember. Pedig napokig elég komoly forgalomlezárások vannak Nijmegen környékén. Az emberek kijönnek, kitelepülnek a házaik elé, egész nap köszöntik a gyaloglókat, vízzel, cukorkákkal, zöldséggel, gyümölccsel és egyéb finomságokkal kínálják őket. A településeken zene szól, néha pár tíz métereként más. Techno, sramli, pop vagy rockzene dübörög a különböző hangkütyükből, DJ pultokból, de sok helyen fúvós és egyéb zenekarok is játszanak. A gyerekek kitett kézzel állnak, hogy a tömegből valaki lepacsizzon velük. A városok polgármesterei elegánsan felöltözve várják a menetelőket és vidáman kezet fognak velük. Nem pár percig, hanem amíg a tömeg elvonul. A nyugdíjasokat kiültetik az út szélére, hogy mosolyogva integethessenek egész nap a vonuló tömegnek. Van ahol az akár halálos betegeket egy sátorsor alá ágyastól kitolják az út szélére, hogy ők is kivegyék részüket az ünneplésből. A Vierdaagse Hollandiában nem egy egyszerű sportesemény, hanem a kultúra része, hatalmas tisztelet övezi. Ezt mutatja azt is, hogy a teljesítők nem egyszerű érmet kapnak, hanem egy, a teljesítés számától függő kinézetű kitüntetést, ami Hollandiában és még tudtommal pár országban viselhető a dísz- vagy társasági egyenruhán.

Ezeken túl a Vierdaagse egy fizikai és mentális erőpróba is. Persze nem hatalmas hegyeken, köves ösvényeken kell teljesíteni a négy napot, de a betonon, aszfalton való gyors és folyamatos gyaloglás kikezdi a talpat, lábfejet, bokát és persze a láb egyéb izomzatát is. A csoporttempó ezen csak nehezít: az ember nem maga határozza meg a sebességét, nem maga határozza meg hol és mikor pihen, hanem mindezekben a csoporthoz kell igazodni. És mint minden szabadtéri sportban, itt is ki van téve az időjárás viszontagságainak: erős napsütésnek, esőnek és egyéb viszontagságoknak. Mindezt naponta közel tíz órán át. Ilyenkor a csapattársak segítséget jelenthetnek. A beszélgetések, viccelődések sokszor segítenek a holtponkon átlendülni. Mert a fizikai megterhelés a monotonitás mentálisan is megviseli az embert. Természetesen az azonos nációjú tagok jobban odafigyeltek egymásra és mi is így voltunk. Örülök, hogy idén Andrissal és Levivel kerültem egy csapatba, mert tényleg jól működtünk együtt, és a körülményekhez képest jó hangulatban teljesítettük a négy napot.

Ezért elsősorban nekik szeretnék köszönetet mondani, továbbá köszönet illeti a Pénzügyőr SE-t és a NAV-ot, a támogatásért, illetve az ECSA-t és a holland vámigazgatást a szervezésért és a kinti lebonyolításban való részvételért. Nem utolsósorban a családomat illeti a köszönet, hogy elviselik a sportolási hóbortomat.

Részemről az idei volt az 5. kísérlet – és igen teljesítésből is az ötödik lett.  Talán ebből is érezhető, hogy minden évben várom ezt a rendezvényt, és reménykedem, hogy bekerülök az utazó csapatba is. Aki volt már, az tudja, hogy nem egy könnyű menet a négy nap – illetve hiába készül az ember a 200 km-re – szinte biztos, hogy lesz olyan pillanat, amikor a kétszáz alatt fájni fog. És a legrosszabb, hogy néha ez a pillanat napokig is eltart.

Én vagyok az a ritka példány, aki a Vierdaagse-okon való célba érkezés után már várja a következőt. A többség alszik rá egyet.

Ennek megfelelően a felkészülést már a 2017-es lefújás után megkezdtem – 2017-ben több, mint 836 km-t, 2018-ban pedig több, mint 1103 km-t teljesítettem itthon és külföldön 73 teljesítménytúrán (ezeken felül egyéni túrákon, OKT-n, DDK-n, DDP-n még egy kb 500-600 km-t.) Ez a felkészülés szempontjából elégségesnek tekinthető – főleg annak tükrében, hogy a 2017-es lefújást követő egy évben több gyűjtött kilométerem volt teljesítménytúrán, mint az azt megelőző 4 évben. Mondjuk ez annyira nem lepett meg, mert igazán komolyabban talán 2016 óta teljesítménytúrázom, de azért na.

Az idei csapatból sajnos az utolsó pillanatban kiesett Bihari Zoli, akivel évek óta több teljesítménytúrán is mozogtunk együtt, illetve a Hollandiában is voltunk együtt. Ő ráadásul egy héttel a kiindulásunk előtt egy egyéni felkészülési túráján szenvedett sérülést, amivel nem tudta vállalni az indulást. Így a csapat trióként indult az útnak. Nagyfi Tomit részint ismertem, bár sokat nem beszélgettünk ezelőtt, viszont a PSE-s múltja miatt, illetve mivel tudtam, hogy az első kint léte alkalmával „kihordta lábon” a borzalmat – nem tartottam attól, hogy Vele gond lesz. Bartók Levit viszont nem ismertem, Ő volt a csapatban a „sötét ló”, de összességében kellemes meglepetés volt, és egy-két apró hibáját – ami az ilyen jellegű tapasztalat hiánya is okozott – szépen javította a menet során későbbiekben.

Idén volt egy-két újítás. A szállásról a célba illetve onnan visszaútra hadrendbeállításra került egy emeletes busz, ami egy kicsit más perspektívát mutatott ezeken a rövid 5-6 km-es utakon.

Az étkezések változatlan színvonalon folytak. Esetemben eddig az első napi bőséges reggeli után a további napokon való reggelikhez nem volt étvágyam. Idén viszont minden nap komótosan betoltam reggelire pár sonkás, sajtos szendvicset némi főtt tojással. Utána jöhetett a caplatás.

Idén az időjárásra nagy panasz nem lehetett. Napsütés (na jó hajnali 4 órás rajton még azért nem) és esőmentes idő volt mind a négy napon át.

A tömegre sem lehetett panasz – volt abból is bőven. A 4. nap után 41006 sikeres teljesítő vehette át a kereszteket és a számokat.

Idén a nemzetközi csapatunkban nagyobb arányú változás volt, mint eddig talán bármikor. A csapatban 5 újonc kapott helyet, és én az 5. teljesítésemmel a csapat rutinosabb felébe tartoztam. Pár éve ez elképzelhetetlen lett volna.

Úgy érzem a magyar kontingens kitett magáért, és a holland csapatvezető is meg volt elégedve velünk. A négy napból legalább három napon valamelyikünk az él-páros tagja volt.

Az idei négy nap jó eséllyel megismételhetetlen a jövőre nézve – négy nap vízhólyag nélkül. Ez eddig nem jött össze. És nem lennék meglepve, ha ezután sem sikerülne. Viszont a 4. napra sikerült előjönnie egy lábszárcsontfájásnak, ami az elmúlt két alkalommal messzire elkerült – talán csak az első és talán a második teljesítés alkalmával találkoztam ezzel.

A csapattagokkal is sikerült el-elbeszélgetni, de hogy negatívum is szóba kerüljön évről évre földszinti szobánk volt terasszal – ugyanúgy, mint a Luxemburgi és Belga kollégáknak. Az ajtó mindenki előtt nyitva állt és mi a napi gyaloglás után kint ültünk a teraszon, ahol csatlakoztak hozzánk a többiek, sőt gyakran más csapatok tagjai is egy kis lazításra. Idén az emeletről figyelhettük, hogy ezt a lehetőséget a lenti kollégák nem használták ki, és egyszerű zokni-szárító hellyé silányult a terasz. Kár érte.

Az utolsó nap estéjén tartott teraszos összejövetelen egy őzike is betévedt a szálloda kertjébe (kerítés helyett erdősáv van) – hiába stresszes hely ez.

Utólag is köszönöm a PSE-nek a lehetőséget, illetve Nagyfi Tominak és Bartók Levinek a felejthetetlen egy héten, a társaságon és a közös teljesítés élményén felül a kétszer közel 1300 km-nyi vezetést. Le a kalappal előttük.