Tóth Bendegúz még nem tagja az egyesületünk "családjának", de mindenképpen része. …és büszkék lehetünk/vagyunk rá. Meg a szüleire is. Ő a potenciális utánpótlásunk...
Azt gondolom, hogy az együtt töltött idő nagyon fontos, még akkor is, ha szerintem is magányos sport a futás. Ezért is örültem Donát, vagy pedagógusnyelven Leviapuka írásának Levi sikeréről.
Tehát egy aktívan futó apuka beszámolója következik a pálya széléről.
Tehát: 6. Fut a Keszi - 2019. április 7:
Mivel ezen a hétvégén otthon voltunk, nem volt kérdés a részvétel. Egyedül a távon gondolkoztam, mire nevezzünk.
Tudom, hogy le tudna futni 5 Km-t, de az már ütközne az ovis futással. Nem is értem miért nem gondolnak arra a szervezők, hogy az ovisok 2,5 – 5 kilométerrel melegítenek a 200 méterre… Így a tavalyihoz hasonlóan maradt a 2,5 kilométer. Majd akkor PB -t javítunk.
Reggel már besózva ébredt, mikor indulunk már a reptérre. Futó gatya, futó póló, futó zokni, futó cipő, futó sapka, rajtszámtartó… ezek már magától mennek. Kisétáltunk a reptérre, kezdett egyre jobb idő lenni. Megérkezett Levi haverja, hogy akkor majd velük futunk.
Tudom, antiszociális vagyok - ezt kimutatja egyébként a kétévenkénti pszicho vizsgálat is, tehát papírom van róla - de sosem örülök ilyennek. Nem szeretek másokkal futni, és tudom, hogy ilyenkor ő sem a futásra figyel. De bíztam a kis srác az apukájában, hogy ő lesz a "gyenge láncszem" a történetben.
Rajt után a tavalyihoz hasonlóan, ismét próbáltam az elején visszafogni. De amitől tartottam bejött. Előre hátra szaladgált, attól függően, hogy, éppen hol volt a haverja. Kis fegyelmezés után, láttam, hogy bírja a 6’30” körüli tempót és az ürge lukak kerülgetése sem okoz gondot, így beálltunk erre. És igen! Levi apuka fél távnál kezdett kidőlni…! Ekkor ismét egy motivációs kérdés következett: ”Szeretnél sokat előzni a végén?” Így megegyeztünk, hogy csak magunkra figyelünk, itt fut mellettem és az utolsó kaputól megnyomjuk a végét. Mondjuk az utolsó szakasztól már nem nagyon válaszolt a kérdésimre, hogy bírja e még …de a hátralévő 300 métert megnyomtuk rendesen. Még az 5 perces tempóba is benéztünk. Még arra is volt energia, hogy a családdal is pacsizunk a pálya mellett a befutónál. 16:03.
Bő két perc javulás az előző évhez képest.
De mondtam, nincs idő az ünneplésre, gyors hidratálás, mert 10 perc múlva jön a főfutam, a 200 méteres ovis futás! Ismét megbeszéltük, hogy csak magával foglakozik és fut ahogy bír. Nem áll le spanoskodni senkivel, még ha ismerőst is lát. Tudtam, hogy jó kondiban van, ezért bevallom, titkon reménykedtem egy jó eredményben, így mondtam Verának, ha van lehetőség, akkor az első rajtzónába állítsa be, én meg elmentem a célba várni őt. Halottam a rajtot, aztán csak azt vettem észre, hogy mintha a mezőny előtt futna szoros küzdelemben egy másik sráccal…na akkor már belőlem is kijött az állat… aztán akivel harcolt az utolsó 30 méteren taknyolt egyet (hát igen tudni kell ilyen terepen is futni)…így kb. 5 méteres előnnyel elsőnek ért be! Nem akarom túlmisztifikálni, vagy csöpögősre fogni… na de aki élt már át ilyet… az biztos tudja.
Szóval, ami apának nem sikerült, ő megcsinálta. No1.
…és mindig is tudtam, hogy nem az ovi focit kell erőltetni…
