Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Szívárvány is volt

2019. október 08. 13:41 - regulat

"…és esőben is elindulsz túrázni?" – kérdezik nem egyszer olyanok, akik csak kacérkodnak a túrázás gondolatával. "Hogyne – felelem általában vicceskedve -, mert olyankor a végén mindig meghatódom a végén teljesítményemtől." Igen, az esőben túrázás, akár csak az ötven kilométer feletti távok bevállalása, részben az egóm fényezéséről szól.

palos_1.jpg

Persze nem vagyok őrült, soha nem vágtam úgy neki esőben egy túrának, hogy nem bíztam volna abban, hogy pár kilométerrel arrébb, pár száz méterrel feljebb nem is esik. Meg szeretek az esős erőre visszagondolni. A sárban csúszkálni nem. Hülye lennék.

palos_2.jpgHa október első hétvégéje, akkor Pálos 70 TT, annak is leghosszabb távja (75,96 km, 2046 m szintemelkedéssel) immár negyedik éve. Egy ilyen hosszú út, jobbára egyedül, nem csak a teljesítményről szól. Nem csak a legyőzendő távról, hanem a magammal és persze a természettel eltöltött tíz-tizenkét óráról. Ez az igazi ráhangolódásom az őszre, a felkészülésem a télre, a napfény begyűjtése… már, ha süt a nap, amiből az idén nem sok jutott.

Eleve rosszul indult. Reggel fejfájással ébredtem, egy staccatóban átaludt éjszaka után. Két óránként felébredtem, aztán négy előtt már nem is próbálkoztam a visszaalvással. Ráadásul a gyomrom is rendetlenkedett… ehhez képest, hogy a meteo futó záporokat jósolt a napra, már nem is tűnt vészesnek.

Lassan összekészülődtem és hétre a Szikla templomban voltam, hogy negyedszer nekivágjak futva a zarándoklat útvonalának a Budai-hegyekből, a Pilisen át, a Börzsöny kapujába, Márianosztrára a Fehér barátok nyomában.

Tényleg bíztam benne, hogy nem lesz sok eső, ergo már a buszmegállóban megáztam. Aztán a rajtnál láttam a felhők alatt a felkelő napot… szóval reménykedtem.

A város, egyben a mindennapok elhagyása (ez egyébként pont ennek a túrának a spirituális része is), szóval a ráhangolódás, az idén könnyen ment, hiszen benne van a lábamban az útvonal. Igaz így is akadt egy két pont, ahol el kellett gondolkodnom azon, hogy jobbra vagy balra éppen. De ha az itiner nincs is kézben a szalagozás segít.

palos_3.jpg

Egészen a városmajorig bírta magát visszafogni az eső, ami lényegében az egész úton a kísérőm lett.

Sok kép pont ezért nem is lesz a posztban, mert esőben… telefonnal…

Viszont az úton lenni határozottan jó volt. Az eső nem zavart, épp csak annyira szitált, hogy könnyen, felszabadultan lehessen kocogni benne. Jöttek sorban az ismerős ellenőrzőpontok. Én leginkább magammal voltam elfoglalva, élveztem az őszt, bár egy kis napsütés jól jött volna.

palos_4.jpg

A mankót, az előző évi részidőkkel csak a Szarkavárnál néztem meg, rá is csodálkoztam, hogy hogy lehetek elmaradva a tavalyi tempótól… Egyébként itt találkoztam először Ádámmal és Nándorral, akikkel a továbbiakban sűrűn kerülgettük egymást, és akiknek még fontos szerepe lesz az idei teljesítésben.

Kicsit megráztam magam, és gyorsabb (na nem nagyon) tempóra kapcsolva indultam Csobánkára, hiszen a terv az volt, hogy igyekszem az ebédig, azaz még úgy huszonöt kilométeren keresztül az óránkénti hét kilométeres tempót tartani.

A Szent-kútnál rövid pihenő. Tea, zsíros kenyér. Aztán, még mielőtt a hideg beköltözne az izmaimba botozás felfelé, irány a Hosszú-hegy, és azon keresztül Klastrompuszta.

Ez már a Pilis.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Regula Tamás (@regulatamas) által megosztott bejegyzés,

Mivel ezen a szakaszon legutóbb másfél hónapja voltam a Pilisi trappon, itt üt meg a kontraszt. Akkor hőség volt, most meg, ha éppen rákezd az eső erősebben, akkor határozottan hideg. Akkor úgy éreztem minden kanyart ismerek, most rá rácsodálkozom egy-egy helyre, hogy „már itt vagyok?”… nohát.

Bármennyire szép az őszi erdő, itt köszönnek rám olyan gondolatok, mint a minden változik, meg az elmúlás érzése… Ez utóbbit azért ráfogom arra, hogy mégiscsak a B-oldal forog már, így ötven felett.

Olyan ügyesen sikerült magammal foglalkoznom, hogy megcsúsztam egy kövön, és a térdembe hasító fájdalom egyből visszazökkentett a valóságba.

palos_5.jpg

Közben elhagytam Pilisszántót, és vártam, hogy mikor találkozom a zarándokokkal… Őket általában Klastrompusztán, vagy nem sokkal előtte szoktam beérni. Most sem volt másképp.

Egyébként csókoltatom azt a kedves döntéshozót, aki Klastrompusztánál leszereltette a közkutat! Kívánom, hogy egyszer igazán legyen szomjas valahol, ahol nincs mit inni!

Jöhet a, számomra, legnehezebb szakasz. itt már általában kezdek éhes és fáradt lenni, ami azért nem csoda, hiszen majd ötven kilométer és hat és fél óra út van mögöttem. Hát, most sem túl energikusan botoztam felfelé.

Végre Pilisszentlélek. Ebéd és hosszabb pihenő, meg a végén az aranyárban mért kóla a Teca kocsmájában. (Ezen már morogtam… hogy csak a sorozatba ígér a kocsmáros a nagyobb forgalom esetén alacsonyabb árakat, az élet pont az ellenkezőjét hozta).

Jól esett, egy kicsit megülni, meleg levest kanalazni… csak utána ne kellett volna elindulni. Most valahogy nem esett jól.

A kolostor romjánál a szokásos ellenőrzőpont, bár most nem a kirándulók zsivaja, hanem a kecskepásztor furulyája adja a háttérzajt.

palos_6.jpgBár a vezetőfüzetben (magyarul itiner, de mondjuk ez tényleg több annál) benne van, hogy mikor indul a komp, nekem most sem akaródzik megnézni, csak megyek… nem izgatom magam az idő miatt, elvileg jobban állok, mint tavaly, úgy tizenöt perccel. Meg különben is, az ebéd kicsit több volt, mint kellett volna. Megint rendetlenkedett a gyomrom. Azon gondolkodtam, hogy kéne keresni, valami kényelmes fatönköt…

Aztán Basaharc előtt úgy három kilométerrel beér Ádám, odaköszön, majd jön Nándor és megkérdezi, hogy elérjük-e vajon a kompot… Deja vu. Pont így volt négy éve is, és ahogy akkor, most is tempóváltás és rohanás a végeredmény. Egy szederinda megpróbál elbuktatni, de nem hagyom magam… nem kerülgetem a pocsolyákat. Futok. A Szent Jakabosoknak csak odaköszönök, és jön a végeláthatatlan egy kilométer a Duna mellett…

És közben kisüt a nap. Ragyog a szivárvány. Mintha nem is lett volna eső.

A kompot elérjük. Pont.

palos_7.jpg

A túlparton még futásra kapcsolok, de lassan elmúlik a lendület. Fáj a bal térdem. A Sukola kereszt után Ádámék megelőznek… Nekem az agyam időnként kiadja a parancsot, hogy fussak, de a lábam már nem akar engedelmeskedni. Minek is engedelmeskedne, hiszen még vagy tíz perccel jobban állok még mindig, mint tavaly.

Ezt meg is tartom. Gyalogolva is.

Aztán beérek Márianosztra központjába. Egy kanyar, és még egy…

Ott a kegytemplom.

palos_8.jpg

Cél.

palos_okl.jpg11:05:48

Szakadni kezd az eső, de ez már nem érdekel. Át az iskolába, végre száraz ruha. A busz csak egy óra múlva indul. Addig pihenek. A vacsora most hidegen hagy.

Aztán busz, vonat… és végre otthon.

Este tízkor.

A Pálos a maga hetvenhat kilométerével nem vészes távolság, igaz az, hogy uszkve kilenc órán esett az nem igazán esett jól, de még ilyen időben is ez az egyik legjobban szervezett túra. …és kéne egy ötödik teljesítés. Jövőre. A tízediken. …akár esik, akár süt a nap.

Mert a fehér barátok útján járni jó. Csak ajánlani tudom.

Az útvonal, ahogy az órám mérte:

palos_ut.jpg

A szintemelkedés, ahogy az órám mérte:

 palos_szint.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr1115209306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása