Ugyanaz visszafelé, nem ugyanaz. Sem időben, sem körülményekben. Más a hangulata.

Induljunk ki abból, hogy sokkal több ember van az utcán. Meglepően sokan sétálnak a ligetben. Jó, ennek nem sok köze van a sztrájkhoz. Péntek délután van, sőt ez az első meleg, napos péntek délután. Ilyenkor általában megtelik a liget. Állítólag. Évek óta nem jártam arra péntek délután, se tavasszal, se nyáron, se…

Nem esett útba.

Bezzeg most… most, majd sűrűn. De ugorjunk egy kicsit vissza.

Szóval én, a munka hőse, kicsit romosan, majd húsz kilométerrel a hátam mögött megérkeztem a munkahelyemre. Tudatosítandó mindenkiben local hiro voltomat körbehordoztam véres könyökömet – akárcsak a hasonlóságáról ismert kardot – az épületen. Begyűjtöttem az elismeréseket hősiességemért, és áldozatkészségemért.

Na meg, begyűjtöttem némi betadine-t az alkaromra.

És akkor rájöttem, ...hogy a cipőt nem hoztam magammal...

Ezzel a délutáni terveim dugába dőltek. Ugyanis nem állt szándékomban, délután visszafelé is korizni. Ha már Gaskóék önmérsékletet tanúsítottak, gondoltam vonattal megyek haza. De ahhoz bizony cipőt sem ártott volna… valahogy a sínbohócok nem díjaznák, ha korival a lábamon óhajtanék vonatozni…

Így kettőkor újra nyolc keréken indultam vissza.

A forgalom növekedését elsősorban az egy kilométerre jutó amatőrök számának emelkedése jellemezte. Hát most bizonyosodott be, hogy Budapest nem bírná el, ha a kerékpárosok száma megugrana.

Nincs elég kerékpárút, az is keskeny. Normális forgalomban nem lehet előzni. Így belefutottam vagy öt minimal massba. Általában egy-egy csoportot valami vasárnapi bringás vezetett. Kiderült, hogy a régi igazság, miszerint a világ egyik leggyorsabb járműve az ifa, mert minden sort az vezet, kerékpárra is átültethető. A leggyorsabb bringa a jó öreg camping. Ma láttam vagy tíz camping biciklit. Azt hittem olyan már csak az utánam srácok című filmben látható… Hát nem. A camping bicikli közöttünk kísért.

Normális időben értem vissza a reggeli kín és keserv helyszínére, a kerékpárútmentes Bökényföldire. Feladtam, hogy forgalomban visszakússzak a dombtetőre. Kori le, zuhanyzós papucs fel, séta…

A dombtetőn van a Cinkotai Garázs. Váltásidőben értem oda.

És láttam az igazi sztrájkolókat. Azokat, akik igazán átérezték, hogy a sztrájk az utasoknak sem jó. Láttam a hiteles sztrájkolókat.

Nos, láttam négy buszvezetőt gyalogolni a „mezőn” Mátyásföld felé, meg még néhányat kerékpározni. Ezek nem sportból csinálták… Ezekre nem lehet haragudni. Mondjuk, én különben sem haragszom rájuk, de ezt már mondtam.

A garázsnál kori fel, és haza. Újabb százhúsz perc a sztrájkból.