Végül is az időjárás kegyes volt.

Végül is… Ennyit talán megérdemeltünk a tavalyi özönvíz után. Így is elég bosszantó volt, hogy az ember nem lehet egyszerre két helyen. Május 29-én ugyanis összecsúszott a VII. Wink-maraton esőnapja, és a 7. Generali Duna-parti futógála. A Békéscsaba-Arad-Békéscsaba maratoniról nem is beszélve, bár az utóbbin különben sem lettem volna érdekelt.

A Siófok vagy Budapest volt a kérdés, mert azt azért be kellett látnom, hogy a kettő együtt sok lenne. Logisztikailag.

Délután kettőre vagy kétszáz görkorcsolyás gyűlt össze az Újpesti-rakparton, az immár szokásos szűkvisszafordítós 9,5 kilométeres versenyre, no meg az idén először megrendezett 5 kilométeresre.

Az első (hosszabb) távot úgy számoltam, hogy lett lévén gyönyörű napsütés huszonöt percen belül kell teljesítenem. A rajtnál persze az első sorokat a profik foglalták el, az erőnyerők. Nem szeretek elölről indulni főként chipes időmérésnél, elvégre a francnak sincs kedve lökdösődi, de most mégis az ötödik sorig merészkedtem. Elvégre a harminc perc mégiscsak sok lenne erre a távra.

Persze, hogy békésebb a középmezőnyből indulni. A rajtnál beragadtam két tizenéves hokis, egy babakocsis anyuka és egy a csemetéjét kísérő apuka közé. Perceknek éreztem azt a maximum négy másodpercet mire sikerült kibújnom közülük. A Margit hídnál már sikerült felvennem az utazósebességet. Ráadásul erős hátszéli szponzorálással.

A tükörsimának hirdetett rakparton még az első kilométeren valami úthibának köszönhetően elszálltak néhányan az élmezőnyből. Szerencsére a többségük még visszaállt az élboly mögé. Mi amatőrök még így is esélytelenek voltunk velük szemben.

A Parlament magasságában mi is külön versenybe kezdtünk egy bicskei sráccal.

Hiba volt, de ez csak a visszafordító után tudatosult bennem. Olyan könnyen ment minden. Nap süt, a beton jó, és még a szél is segít. A visszafordítót alig több mint nyolc percen belül értük el…. …és jött a szembe szél.

A visszautat megszenvedtük. Ha van eszünk, akkor nem egymást előzgetjük, hanem beállunk bolyozni. De nem volt. Így is csak méterekkel lemaradva, az eddigi legjobb eredményemmel 22’57” perc alatt értem célba tizenhatodikként, ami ugye a chipes időmérésnek köszönhetően, akár a tizennegyedik helyre is jó lehet.  Volt minek örülni.

Az öt kilométeres versenyre a szél még jobban feltámadt.

Megint negyedik sor. Megint lökdösődés. Valahonnan a lábam alá került egy tizenegynéhányéves forma kislány. A bukást megúsztam, de letenyereltem. Mindegy.

Egy kilométernél két ifjú hokissal megspékelve folytattuk, amit 9,5 kilométeren abbahagytuk. Egyedül az egyik kissrácnak volt esze, mert amíg mi egymást kerülgettük engem használt szélfogónak. Az utolsó ezren még négyen voltunk egy kupacban, de az egyik hokist lecseréltük. Az utolsó százon a lemaradtam, ráadásul a mögöttem jövő hokis is kiugrott és rám vert vagy tíz métert. Ügyes.

12’53”

Tizenharmadik hely.

Ezen még lehet jövőre javítani, főleg a visszafordítón. Ezekek a balos szűk visszafordítók nem mennek…

Mint a ChampionChipnek az időmérés. a verseny után derült ki, hogy az eredménylista – valami műszaki hiba miatt – nincs igazán köszönőviszonyban a tényekkel. Többen egyszerűen lemaradtunk róla, most lehet reklamálni.

Még jó, hogy ott a befutófilm…

Ilyen volt a tavalyi verseny.

ps. Ma voltam a BSI-nél. Kedvesek voltak. Azt ígérték javítják az eredménylistát.