Most egy kicsit dicsekszem, mert olyan jól esik. Szóval az van, hogy bő három hónapos kihagyás után kezdtem újra futni. Ma vagyok túl a huszonegyedik alkalmon.
Nem mintha ez olyan eget rengető dolog lenne, de...
De az van, hogy az idén első alkalommal mindössze hat kilométert tudtam lefutni 5’45”-ös tempóval. Utána meg akartam halni. Nem mondom, hogy két kézzel kellett a tüdőmet visszatuszkolni a számon, de azért közel volt, utána jött némi influenza, így a februárt – nyugodtan mondhatom – még tragikusabb tempóval kezdtem, majd a 6. héttől immár heti háromszor mentem futni.
Öt hét alatt sikerült az idei kezdő távot megduplázni.
Na ja, kicsit változtattam az edzésterven, így most inkább a pulzusra koncentrálok, és a távolságot folyamatosan emelem. Egy kicsivel. Alkalmanként mindössze párszáz méterrel.
Eddig a tempót stabilan 5’30” alatt tudtam tartani.
A kitűzött cél, hogy a Vivicittát is minimum ezzel az idővel fussam le.
A mai trappolás adatai:
Táv: 13,64 km
Idő: 1:11:43
Tempó: 5’15”
Szóval nekem ez nagy dolog, mert ez ugye több, mint a Vivicittá távja, másrészt több, mint amire az elmúlt évben képes voltam. Tavaly a leghosszabb táv, amit le tudtam futni, mindössze 12,5 kilométer volt.
Kétszeresen is büszke vagyok magamra.
Csak így szerénytelenül…
