Nem tudom, ki hogy van vele, de ilyenkor, amikor kitör a jó idő, valahogy gyengén állok az íráskényszeremmel. Kedden még jó lett volna az idő az íráshoz, de akkor éppen egy petícióval próbáltuk meghatni a főváros vezetését… 

Tanulságos élmény volt. Nem az a meghatódós banda. Ismét meggyőződhettem arról, hogy a városvezetés nem szereti az – hogy Tarlós urat idézzem – aszfalton futkorászókat… hogy érdekes elképzeléseik vannak a társadalmi egyeztetésről. Lehet, hogy bennem van a hiba, de úgy érzem, hogy az aszfalton futkorászókat, a gépjárműforgalmat akadályozó hülyegyereknek kezelik, akiknek majd "apu" vagy "anyu" megmondja a frankót. Mintha nem ők lennének értünk, hanem mi (értsd én, te, ő… azaz a választók) lennénk azért, hogy ők ne unatkozzanak. Ők eldöntik, hogy kik lehetnek/lesznek a partnereik az egyeztetésnél, kik képviselik a civileket. A civileket, akiket a szabályozás érint. A futókat, a kerékpárosokat, a görkorcsolyázókat… azaz több tízezer embert két „futószervezet”. Bocs, de szerintem ez kábé annyira vehető komolyan, mintha levelet írtak volna minden budapesti lakosnak… Persze mi, akik ott voltunk, mi sem képviseltük/képviselhettük ezeket az embereket. Mi csak időt és egyeztetést kértünk… a döntés elhalasztását.

Nem jött össze. [Ezzel kapcsolatban javaslom elolvasni a futóblog vonatkozó bejegyzését kommentekkel együtt, mert korrekten kerüli a bulvár megközelítést.]

Ez a kis kitérő sajnos kihagyhatatlan volt, ha a tizenhatodik hétről akarok beszélni, hiszen annak a hétnek a péntekén derült ki, hogy a Fővárosi közgyűlés öt nappal később dönt – szélesnek nem mondaható társadalmi egyeztetést követően – a Főváros új Futóverseny-szabályozásáról, a gépjárművel közlekedők érdekeire hivatkozva. [Ne szidja senki az autósokat, ők csak a hivatkozási alap, az ő véleményüket sem kérdezte senki.]

Pedig a hét valójában az álmokról szólt. [Igen az is egy álom volt, hogy a városvezetés értünk van.]

Arról álmodoztam, hogy megfutom az első száz perces félmaratonomat Óbudán. Igazából a versenyt leszámítva a hét a pihenésé volt. Az előző heti majd hetven kilométer után egy keddi résztávozás volt csak biztosra betervezve.

Igen még mindig tesztelem, hogy hasznos-e számomra a dolog, vagy csak az időmet és az energiámat pazarolom. A bemelegítő és levezető futást lassan megtanulom nem elrohanni. A résztávok meg lassan, de biztosan javulnak. Még most is abban bízom, hogy ennek egyszer meglesz a haszna a befutónál.

Aztán pihentem. Meg pihentem.

Szombaton csak nem bírtam ki és délután elmentem futni. Mondok magamnak, hogy egy laza tízes belefér. Nem rohanok… De. Mármint a laza futásból egy fokozódó tempó lett. Senki se kérdezze, hogy miért. Nem tudom. Talán kellett volna valaki, aki rám szól… Nem volt.

Vasárnap a száz perces félmaraton megmaradt álomnak...

Talán az mocorgott már szombaton is bennem, hogy vasárnap másképp kell futnom. Értem ez alatt, hogy már akkor tudtam, hogy az eleje most nem a bemelegedésről fog szólni. Történt ugyanis, hogy kiderült a K&H-n két rajtszámmal indulok. Futok egy félmaratont, és igen, egy maraton-váltóban is tag leszek. Ez azt jelenti, hogy akkor az első hét kilométer a csapatért futom. Gondoltam vasárnap megnézem, hogy mi van akkor, ha kissé elfutom az elejét. Hogy bírom utána, ha… elárulom nem igazán jól. De ez ugye ott van az előző bejegyzésben.

És utána jön két futásmentes hét… ami nem pihenő. Csak nyolc kerék javítja a tempót… mert ugye május 6-án Tisza-tó. És mégsem kéne négy óra alatt célba érnem.

Remélem ez most nem csak álmodozás…