Na most tényleg az van, hogy nem is tudom, hogy honnan kezdjem ezt a beszámolót, mert hirtelen olyan sok minden csúszott egybe, hogy kezdtem kissé túlparázni a K&H-t. Így is minimum 2in1 verseny volt.

Mert ugye először is ez volt részemről a félmaratonmánia negyedik állomása, ami már azért is fontos – már nekem – mert egy éve még úgy gondoltam, hogy ha nem is iszonyatosan, messze vagyok a félaratontól. Akkor úgy gondoltam, hogy minden a az őszi BSI eseményen dől el, ha bírom, akkor belevágok a félmaratonmániába, ha nem… akkor majd tavasszal kezdem. Annak nem nagyon láttam értelmét, hogy szenvedősre vegyem a figurát és amolyan csakazértis, ha kell, akkor négykézláb meg a belemet kilógatva… Aztán valami hasonló lett belőle, köszönhetően nekem és a melegnek… De végül lett egy hűvösebb téli, meg egy tavaszi félmaraton is, amik visszahozták a kedvem. Akkor meg nehogymá’ ne! De azért erősen reszeltem, hogy az időnek a járása ne tegyen keresztbe és a nyolc órán belüli négy félmaraton meglegyen.

Meg jött egy olyan is, hogy van-e kedvem csapatban… Dőrén azt mondtam, hogy van, de csak akkor tudom bevállalni, ha én vagyok a némbör van, mert ugye a félmaraton miatt tovább kék futnom. Azt mondták, hogy rendben… Na jött is az újabb para, hogy akkor most, hogy egyeztethető össze, hogy hét kilométert meghajtok a csapatért, és utána még befejezem a félmaratont… Mindezt az időjárás felelős által beígért párás huszonnyolc fokban.

Arról meg ne is beszéljek, hogy úgy szeretnék egy száz percen belüli félmaratont futni…de az ráér hűvösebb időben is.

Szóval a tervekből kihúztam a száz perces dolgot. És bíztam a hirtelen lehűlésben. Ami vasárnap reggel kilenckor úgy tűnt, hogy összejön. Nem jött össze.

Akkor most hogy? – kérdeztem magamtól.

Na annyi lett a terv, hogy első kör, az olyan 31-33 perc, a maradék kettő, meg olyan 39 perc körül… és a nagy morfondírban majdnem lemaradtam a rajtról. Na ez például rossz a váltóban, már hogy sokan tülekednek megnézni a rajtot.

Meg az is gond volt, hogy bár én teljes mértékben egyetértek a rajtzónás indítással, de itt kérem, valami el lett baltázva. Már az, hogy a rajtzónák, nem a váltók első emberének a tempójához, hanem a csapat tempójához kerültek igazításra. Alapjáraton is szűken indultunk, mert ez az Alkotmányutcai kanyarodós visszafordulós rajt, nem igazán barátja a tömeg eloszlásának. Ezen sokat segítettek volna a rajtzónák, ha versenyzőhöz és nem csapathoz igazodnak. Mondjuk, így meg volt egy pamplonai bikafuttatásos feelingje a dolognak.

Igazából a második kilométerre jutottam túl a lökdösődős egymást akadályozós szakaszon. A harmadik kilométer előtt meg elfogyott a levegőm… Nézem az órát, bruttó időben is csak 12:20. Basszus elfutottam magam. Megint pánik, lassulás. Az agyamban meg az zakatol, hogy, ha most készülök ki, akkor kicsesztem a csapattal, meg oda a nyolc órán belüli… Jött három kilométernyi aggódás, amikor inkább magamat figyeltem, mint a futást. A hatodik kilométernél konstatáltam, hogy még élek, hogy harmincegy perc ebből már nem lesz, és hogy kapok levegőt rendesen. [Igen, ebben a sorrendben] Az utolsó kilométerre feléledtem. Kanyargós befutó, Pamplóna feeling… Átadom a botot. Külön köszönet a csapatnak, mert tudták, hogy vak vagyok, mint a bányaló, ezért a váltóm elém állt míg a többiek kiabáltak és egyszerűen elvette tőlem a botot.

Második mélypont. Mert ugye ezek után én futottam tovább, csak azt nem tudtam, hogy minek?. Mert a csapat oké, a félmaratonmáni meg le van szarva! Na jó mégsem, de ehhez a felismeréshez kellet még egy kilométer. Gyors fejszámolás, ha 5’30”-on belüli tempót tartok, akkor bőven nyolc óra alatt leszek. És két kilométerrel arrébb megint elfogyott a levegő… Átfutott rajtam, hogy belesétálok, de valahol tudtam, hogy ha egyszer megállok, nem indulok el újra.

Frissítés kihagy.

Automata üzemmód. Közben valaki hajrázik, na nem nekem, csak a Suhanj! kendőnek, de azért jól esik!

Megint Paplona…

A fejemben Kovács Kati énekli, hogy most kéne abbahagyni… Igazat adok neki, de úgy folytatja, hogy elfutni, elrohanni. Hát nem egyértelmű a nő. Na jó, legyen neki igaza, elfutásról még szó lehet.

És tizenhétnél jön a fulladás… B+! Utólag persze már tudom, hogy a hátszél volt a hibás. Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy hátszéllel könnyebb. És fogynak a kilométerek.

És célegyenes… ez már nem Pamplona, csak egy eltévedt váltótag tekereg előttem, mert nem tud kiszabadulni a kordonok közül… A kijelző 1:47:00-re vált. Bent vagyok. Mint az edzésnaplóból is látszik a második két kör igen egyenletesre sikerült... csak kissé ellazsáltam. Mert ugyan ömlik rólam a víz, de nem vagyok rosszul, nem döglöttem ki, szóval jó volt!

Mire a váltóhelyre érek, már az ötödik emberünk fut… illetve, pont akkor rajtol. Talán meglesz a három órás befutónk.

Kicsit több lett, de az abszolút 19. és a fut a cég 9. helyre elég.

Ha jövőre jövök, akkor vagy egyéni, vagy váltó.

Ez most eldöntöttem!

Mit is?