Szóval a huszonnegyedik hétről szóló beszámolót valami olyasmivel fejeztem be, hogy valamit biztosan rosszul csinálok, mert a pihenés fárasztóbb, mint a futás.

A következő hetet ugyanabban a metódusban folytattam, mint ahogy az előzőt abbahagytam. Ásó, kapa… gereblye, meg hasonló jópofa kerti szerszámok lendületes használata. Szerintem ez valami szocializációs defekt lehet.

Tudom, tudom többen poénkodnak azzal, hogy a kerti munka az tulajdonképpen keresztedzés. Nem mondom, van olyan része, ami annak is felfogható, de én semmi ilyet nem művelek. Egyszerűen csak elfáradok.

Most kéne jönnie annak a félrebeszélésnek, hogy az ember úgy tud igazán pihenni, ha elutazik, így aztán… Lótúrót!

Az úgy volt, hogy tudtam, hogy utazunk (még, ha csak rövid időre is), így azzal összefüggésben terveztem be a pihenőt. Tettem ezt már csak azért is, mert tisztában vagyok vele, hogy már három órányi egyhelyben üléstől úgy bedagadnak az ízületeim, hogy menni alig tudok vagy fél napig, de busszal Krakkóba… az már a kétszerese. Az esetemben legalább egy napi mozgáskorlátozottságot jelent. Még akkor is, ha legalább egyszer megáll a busz útközben. Ez nem állt meg.

A fentiekből is következik, hogy ha nem legalább egy hetes pihenés van betervezve, futócipőt, meg görkorit nem viszek magammal. No jó, görkorit eddig sem vittem. A futócipőt, nos amióta futok még nem utaztunk egy teljes heti pihenőre. Nem volt kedvünk. [A kijelentést követő gunyoros mosolyt és közben a jobb kezem mutatóujjának és hüvelykujjának összedörzsölését, vagy mind két kezem mutató és középsőujjának fejmagasságban mozgatását mindenki képzelje el maga.] Ez mondjuk ebben a formában nem igaz. De ki az a marha, aki fesztiválozás közben még fut is egy kicsit?

Szóval volt itt ez a rövid látogatás Krakkóba. Na, ez már szinte keresztedzés. Már ami a legyalogolt kilométerek illeti, holott az időbe nem sok fért bele. Egy kis Kazimierz, meg egy kis óváros… Van egy olyan érzésem, hogy jól tettem, hogy nem vittem magammal lépésszámlálót.

A görkorcsolyát viszont sajnáltam. Főleg, amikor megláttam a Visztula partját. Az ember – főként, ha budapesti – ahhoz van szokva, hogy a rakpart nem az övé. Csak néha-néha. Rendkívüli esetekben.

Erre itt van Krakkó, ahol a Visztula partja remek lehetőséget rejt a kerékpározásra, a görkorcsolyázásra, a futásra (már, ha valaki a betont szereti), de tulajdonképpen az egész óváros körbe futható, korcsolyázható, bringázható. A Visztula partot akkor is irigylem a Krakkóiaktól. Néhány kép a Grunwaldzki híd környékéről… Mondtam is, hogy menjünk innen, mielőtt még szipogni kezdek a korim után. Több kilométer (uszkve 5,5 km, valójában sokkal több) autómentes, szinte sima beton… Hüpp.

Aztán jött még egy hüpp.

Már amikor a Wawel Katedrálisában bóklásztunk. Hogy, hogy jön ez az edzésnaplóhoz?

Hát úgy, hogy ott a Zsigmond-torony. Oda fel lehet menni. Bár - halkan jegyzem meg, hogy - valójában úgy kéne működnie a felmenetelnek, hogy tájékoztatják a turistát az ideális testméretekről, mert a lépcső hol szűk, hol meg alacsony … Na most, egy lépcsőtől nem ijedek meg. Elvégre kilométereket futok. Erős vagyok és edzett. - gondoltam én. – Jó, van egy kis nyűg a bedagadt ízületektől, de az nem vészes… Hát az nem is volt. Viszont a combom… na azt megviselte a lejövetel. Egyből elterelte a figyelmemet az ízületi problémáimról.

Azt hiszem sokat kéne meredek lejtőn, vagy lépcsőn edzenem. Lenne mit…

Mire az ízületeim visszanyerték volna a normális alakjukat, jöttünk is vissza… Hat óra a buszban. Mondjam?

Na, a pihenést már tényleg ki kellett pihennem, majdnem Homer módra.

Túl vagyok rajta. Meg az első futáson is, de arról majd a jövőhéten…